Odakint

A természet szépségét nem véletlenül dicsérik a költők, mert talán nincs is megnyugtatóbb a szemnek, mint az erdők zöldje vagy a vizek lustán elnyújtózó felszíne. És persze ott a csend, ami nem igazi csend, vagyis nem némaság, de az ember állandó fecseghetnékjéhez képest mégis bölcs és megfontolt kevés szavú lét. 

Tegnap a bizonytalan idő ellenére is elkirándultunk a tóhoz. Valamivel több, mint tíz kilométert gyalogoltunk, jól el is fáradtak az üldögéléshez szokott gyerekek, és persze én is. Az osztály egyelőre meglehetősen diszfunkcionális mint közösség, de talán csak egy lány és egy fiú van, akiknek komoly gondot okoz a beilleszkedés. Természetesen sok a tipikusan kamasz probléma, és sok a szeretethiányos gyerek is. Tegnap már megkaptam az első ajánlatot, hogy fogadjam örökbe egyiküket, még azt is képes volt percekig bizonygatni, hogy szívesen takarít, majd segít a háztartásban. Ilyenek a kamaszok. Azért megölelgettem. 

Mindeközben a hétköznapok kevés alvással telnek, hiszen túl sok a munka, és én is öregszem, lassabban győzöm éber figyelemmel a tennivalókat. Viszont hajnalok hajnalán esszéket javítani kifejezetten gyorsan megy, úgyhogy lehet, hogy ezentúl mindig fél ötkor kelek majd. (Este sajnos tizenegykor már elalszom.)

Más nincs, ma kiállításmegnyitó, csak sajnos nem vagyok jó eseményember, könnyen lehet, hogy béna leszek. Na nem mintha abból akarnék karriert csinálni, hogy kiállításokat nyitok meg. 

Egyébként meg ebben a különös, zaklatott és sebzett világban is jó most élni. Persze a hangsúly az életen van és marad.