Rendszerellenes

Mindennapos dilemma sokunk számára, hogy tényleg működtetnünk kell-e egy olyan oktatási rendszert, amilyen ez a mostani. Gyakran előkerül baráti beszélgetéseinkben, vajon a tény, hogy még iskolában tanítunk, a jelenlegi rendszer kollaboránsaivá tesz-e minket, és nehéz szívvel mondom azt, hogy nem tudom. 

Egyrészt azt gondolom, fontos megtenni azt a picit, ami még módunkban áll, hogy a diákjaink mégis kapjanak valami segítséget a kritikai gondolkodáshoz, másrészt viszont... hát igen, nemigen tudom szépíteni a dolgot, valahogyan mégis asszisztálok ahhoz, hogy fennmaradjon a rendszer. 

Nem tudom, mi a megoldás. Elszánt, makacs ember vagyok, akarok tenni a közjóért, nem akarom könnyen feladni, de közben meg azt is gondolom, mennyivel tisztességesebb volna összepakolni a holmimat, és azt mondani, menjetek ti a picsába. Többet keresnék, kevesebb volna a stressz, és szabadabb volnék.

Ma elolvastam Papp Sándor Zsigmond búcsúsorait, és ettől sem lett jókedvem. Közben meg tudom, hogy kihasználnak, hiszen ez a rendszer, mint annyi más hasonló, a lelkiismeretemre, a hivatástudatomra épít, pedig ő maga lelkiismeretlen, hozzá nem értő emberekből áll. 

Mindeközben a saját erkölcsi megfontolásaim mellett a gyerekem életbenmaradási esélyeit latolgatom; szellemi és egészségügyi értelemben is. Ezer szerencse, hogy nincs meg benne az a beteges igazodni vágyás, ami az én generációmat jellemzi. 

Hát így indulunk neki a tanévnek. Az öröm mellett csupa kétséggel. Az a szerencse, hogy van a szabadságnak sok kis zsebe, ahova menekülni lehet. Kérdés, hogy ez meddig lesz elég.