Sík

Esős hétfő van, jutalom a sok por után. Szeretem a szeptemberi. esős napokat, mert a gyerekkoromra emlékeztetnek, amikor még nem volt klímaváltozás, és az iskolakezdéshez kegyelemmel teli, hűvös idő járt. Kedve kerekedett olyankor az embernek az olvasáshoz. 

Remélem, odakint most pont olyan kellemes az idő, amilyet előhalásztam az emlékezet bugyraiból. A fenének se kell egy újabb fülledt, párás monszunnap. Nem mintha érdekelné ez a kívánság a légkörfizikát. Hát ezt kellene amúgy megtanulni mindünknek, vagy kellett volna, hogy leszarja az ökoszisztéma a nagy filozófusokat, meg a celebeket is, a kis nyomorult életed is, a természet törvényei nem ismerik a részvétet. Igaz, a részrehajlást sem. Ez bennük a jó.

Most azt leszámítva, hogy hétfő van, és a maga kegyetlenségével terül el előttem a közoktatás homokos síkja, szinte jókedvem van. E tegnap hazaért, jó, hogy itt van, még akkor is, ha egyre idegenebbül és értetlenebbül mozog ebben az országban. Tegnap azt mondta, nem hiszi, hogy tudna itt élni. Hát mondjuk igaza is van, nem is nagyon lehet.

Más nincs, nem sok kedvem van a sok és hangos tizenéveshez. Kellene valami szabály, hogy az idősödő tanárokkal csak lassan és csendesen szabadna beszélni.