Telnek

Telnek a napok. Ez egyszerre tény és tragédia, remény és kétségbeesés. Remény, mert minden új nap lehet jobb, mint az előző, és kétségbeesés, mert a határidők épp olyan kegyetlen szigorúsággal közelednek, mint az örömteli találkozások.

Tegnap, bár a csillagászati ősz még néhány napot várat magára, megérkezett az empirikus ősz: az első nap, amikor kardigánt kellett felvennem itthon. Mondhatnám, hogy az elmúlás ésatöbbi, de nem mondom, mert egyrészt szeretem az őszt (októberi születésű ember, mi mást is mondhatna), másrészt meg van az az életkor, amikor az ember a hűvösebb időjárást majdnem akkora örömmel üdvözli, mint a nyári szünet első napját.

Amikor hűvösre fordul az idő, az utóbbi években legalábbis, eszembe jut az amerikai ősz, aminél gyönyörűbb évszakot elképzelni sem tudok. Nem csúf ez az itteni, nem így kell érteni, egyszerűen csak porosabb, szürkébb, és a hülye allergiám is társul hozzá, ami az óceán mellett nem volt. Hiába sárgulnak és vörösödnek az itteni levelek is majd egyszer, nem tudom kitörölni azt az érzést, amiben odaát volt részem. Az érzést, hogy minden napom egy impresszionista festmény közepén telik, és a látványt, amikor átléptünk Pennsylvániába az autópályán, és előttem a hegyek ezer gyönyörű színben üvöltötték, hogy a világ szép.

Itt egyelőre nemigen vannak színek, csak tennivalók, de azért lassan túljutok az első hetek stresszén, és belátom, hogy bármennyire is igyekszem, képtelenség mindig mindent határidőre elvégezni. Ez jóleső megkönnyebbüléssel tölt el. Az embernek meg kell öregednie ahhoz, hogy belássa, se nem mindenható, se nem fáradhatatlan robot. Örülök, hogy erre rájöttem, és most nem görcsölök feleslegesen azon, hogy még nem sikerült a diákjaim összes adatát felvinnem az elektronikus naplóba, hiszen erre maximum akkor lett volna esélyem, ha szeptemberben egyáltalán nem tartottam volna órát. És bár sokszor hiányoznak az előző munkahelyemen megszeretett kollégáim, főleg TSB persze, jó döntés volt átjönni ebbe az iskolába, ahol a főnököm meghallván a kormányzat legújabb, kissé hagymázas nyelvstratégiáját, csak vállat vont, és azt mondta, erre a tanároknak nincs ideje. Pályázzanak a gyerekek egyénileg, aztán szervezze az utakat az, akinek ez a dolga, aki ezért pénzt is kap. Tetszik. Nem akarja a más farkával a csalánt verni. (Persze a gyerekek közül sokan csoportos útra jelentkeztek, és persze, hogy ezt majd a mi nyakunkba varrják, de legalább nem önként hülye.)

Más nincs. A gyógytornász arra kért, hogy ne reggel tornázzak, így most lehet, hogy gyakoribbak lesznek a blogposztok. Ja, és holnap péntek. Ebből az alkalomból hallgassuk a zenét.