Ötvenkettő

Azon gondolkodom, tuti, hogy az ötvenkettő az valami misztikus szám, majdnem, mint a negyvenkettő. Hamarosan ötvenkettő leszek ugyanis, és nap mint nap több dologból és több emberből lesz elegem. Lehet tehát, hogy kozmikus életfordulat elé nézek, és egy szép napon remetének állok. Remetenőnek mármint. Ez vajon genderspecifikus foglalkozás?
Persze ez találgatás, az is elképzelhető, hogy a betegség munkál bennem, és az nagyítja fel egyik-másik kollégám idegesítő személyiségjegyeit, meg az ország egész undorító, erkölcstelen, képmutató működését. (Pedig ez utóbbit nagyítgatni életveszélyes, elsöpör mindent nagyítás nélkül is a szar: egy nyári, erejedésnek indult pöcegödörben lakunk, ez a helyzet.)
Két napra itthon maradtam egyébként, bár ezt sem engedhetem meg magamnak, de hétfőn úgy éreztem, inkább nem eszem egy hétig, csak mindenki hagyjon békén a picsába. Itthon jó, itthon csend van. Mindenem fáj, tele van a fejem takonnyal, valami történt a bal vállammal, emiatt nem tudom felemelni a karom, az antibiotikum szétszedte az emésztőrendszerem, de csend van.
Más nincs. Azt olvastam valahol, hogy egy világjárvány esetén, mely ugyan ebben a pillanatban nem fenyeget minket, leginkább egy viszonylag nagy szigeten maradhat az ember életben. Első helyen Ausztráliát, Új-Zélandot és Izlandot említette a cikk. Vajon véletlen, hogy évek óta a két utolsó helyre vágyom? Nyilván nem. Talán jobban járnék, ha januártól nem a nyugdíjbiztosítást fizetném, hanem repjegyre gyűjtenék.