Álhétfő

Amilyen kis jellegtelen nap szokott lenni a csütörtök, olyan alamuszi álhétfő lett belőle tegnap. Igaz, jó hosszúra is sikerült munkailag: nulladik órától délután háromnegyed négyig dolgoztam, és kellemetlen fordulatokban is bővelkedett a nap. 

Az első mindjárt az volt, hogy az egyik hallgatóm rosszul volt, nem tudott bejönni a reggeli óráját megtartani, ezért én újraterveztem, felkészültem az órára, és megkértem a másik lányt, hogy míg én azt az órát tartom, ő menjen be a kolléganőm helyett a másik csoportba, ahova én mentem volna, míg a hallgató tanít. Bonyolult az élet. És hogy elég stresszes legyen a nap, kénytelen voltam még fegyelmezőleg is fellépni az egyik csoportban, ahol egy fiatalember úgy döntött, hogy menő dolog beszólogatni a hallgatónak egész órán. Hát nem az. Szerencsére délutánra feltámadt a reggel még rosszul lévő hallgató, és bár tök sápadt volt szegény, de szépen megtartottuk együtt az általa összerakott előkészítő foglalkozást a nyolcadikosoknak. Utána csak annyit kérdezett, hogy bírom én ezt, hogy ennyi csoportot tanítok, meg ennyi mindenre kell figyelni. Hát, lehet, hogy ő sem fogja erősíteni a közoktatást. 

A tegnapi naphoz még vegyük hozzá, hogy megint dög meleg volt, hogy BH-nak is nagyon nehéz napja volt, és hogy a bal fülemben porszívózó tündérke, a gyógyszer hatására néha elővesz egy írógépet, és vad levelezésbe kezd valakivel. Bár ez utóbbi lehet jó hír is, hiszen reagál a fülem a gyógyszerre. (Más kérdés, hogy pontosan ez-e az elvárható reakció.)

Más nincs, ma reggel meditáltam egy kicsit, hogy bírjam az egész napos vizsgáztatást. Isten és a nyelvtudás szentjei legyenek hozzánk irgalmasok ma, mert egyáltalán nincs kedvem hülyeségeket hallgatni.