Hirtelen

A munkamániások legnagyobb baja az, hogy ha nincs munka, üresnek érzik az életüket, elveszítik az élet értelmébe vetett hitet, és saját emberi értékeiket kérdőjelezik meg. Lehetne persze erre ingatni a fejünket, hogy micsoda faszság, mert ugye annyi minden értékes dolog van az ember életében, csak hát aki ezt mondja, nem ismeri a függőségek természetét.

Nem tudom, mi a jó megoldás, de az biztos, hogy az ilyesmin csak hosszú évek terápiás/önterápiás munkájával lehet enyhíteni, ha egyáltalán lehet. Mert az is lehet, hogy nem lehet.

Nagy kérdés, az élet melyik kanyarulatában gyökereznek meg ilyen kiirthatatlanul az addikciók, és ha fel is ismerjük, meg is találjuk a gyökere(ke)t, tudunk-e ezzel mit kezdeni. Az az elgondolásom, hogy a jelen pillanattól minél távolabb esik ez a kanyarulat, annál nehezebb bármit is kezdeni velük. Bár az is lehet, hogy a közelben gyökerező függőségekkel sincs ez másképp, csak esetükben a kiváltó ok még minden bizonnyal a jelenben is fennáll. Old habits die hard. A fiatalok meg életerősek, tegyük gyorsan hozzá.

Mindez saját magamról jutott eszembe, mert az első néhány nap pihenés után most már kezdem elveszíteni önmagam. Pedig tudok pihenni, szeretek is, de annyira a személyiségemhez nőtt a kíméletlen munka, annyira ez lett a kapaszkodóm a válás óta, annyira a személyiségem része lett az, hogy mindig dolgozom, hogy elveszettnek érzem magam, ha mégsem. Mindez racionálisan átgondolva nyilván ostobaság. Vagy menekülés a valóság elől. Hogy azt érezzem, szükség van rám.

Közben valójában ez egy részigazság: nincs feltétlenül szükség rám, a világ simán elboldogul nélkülem is. 

Persze az ember mind ilyen, elvan a világ nélküle is. Azért néha nem volna rossz csak úgy eltűnni hirtelen.