Idő

A tegnap túl hosszú és túl novemberi volt, este nyolc után értem haza (fogadó óra, nulla buszközlekedés, bevásárlás), és miután összeraktam a mai bemutató órám anyagát (persze nem csak oda osztottak be, hanem közvetlenül előtte egy vetélkedőre is), már nem volt egyetlen agysejtem sem, úgyhogy csak bámultam magam elé, megnéztem valami nagyon fura adásból 10-15 percet, BZS hasonszőrű antiintellektuális társaival próbálta értelmezni világot, de nem sokáig bírtam a sok marhaságot. Végül egy inkább szomorú, mint vidám, de mégis kicsit vicces sorozatot is néztem, Frankie and Grace, lefekvés előtt pedig hallgattam egy kis Popper Pétert arról, hogy az emberi kapcsolatokban milyen fontos az idő.

Popper amúgy arról beszélt, semmi értelme annak, hogy az ember boldog akar lenni, mert hogy az nem akarat kérdése. De nem is ez volt az érdekes, ezt kábé tudja az ember. Inkább ezen az idő dolgon gondolkodtam el, mármint hogy igaza van, tényleg az idő a legtöbb, amit egy másik embernek adhatunk: az együtt töltött idő. Azt hiszem, ez minden emberi kapcsolatra igaz, barátságra, családi kötelékekre és szerelmekre is, akivel több időt igyekszünk tölteni, azzal a kapcsolatunk is szorosabb. Talán ezért nem működnek sokáig a távkapcsolatok, ezért maradnak magukra a munkamániások (bár ez magyarázható fordítva is), és ezért halványodnak el a nem ápolt barátságok. 

Persze mindannyiunknak vannak olyan emberi kapcsolatai is, melyek távolságállóak, de ezek többnyire olyan barátságok, ahol a kapcsolat elején valamilyen oknál fogva nagyon szorosra fűződtek a szálak, így később, ha messze is kerülnek egymástól a barátok, a találkozások alkalmával van honnan felvenni a fonalat. Az elhanyagolt szerelmek, az elhanyagolt családi kapcsolatok, azt hiszem legalábbis, sokkal nehezebben gyógyíthatók, ha egyáltalán. Nem biztos, hogy ez tényleg így van, de nekem ez a tapasztalatom. 

Más nincs. Szeretnék aludni, és szeretnék olvasni. És szeretnék egy kellemes tengerparti házat. A sorrend mindegy is.