Közelítő

Napok óta úgy érzem, az olvasást leszámítva minden tekintetben alulmotivált vagyok, legszívesebben fel sem kelnék, csak hevernék a kanapén egy könyvvel a kezemben. Ideiglenes szociopátia, mely a barátaimmal kivételt tesz.

Tényleg szeretnék végre nyugodtan olvasni órákig, mert jó könyvek várakoznak a szekrényen mellettem. Szántó T. Gábor új regénye, meg Darvasi László Magyar sellője. Ha tehetném, most beteget jelentenék egy hétre, és csak olvasnék. 

Tegnap elmentünk TSB-vel Darvasi könyvbemutatójára. Kedvelem ezt a szerzőt, mert nincsenek celeballűrjei, barátságos, és kifejezetten okos dolgokat mondott a saját könyvéről,  amivel szemmel láthatóan saját magát is meglepte. Ezt most úgy értem, hogy amikor az ember hangosan gondolkodik a saját írásáról,  akkor néha el tud távolodni önmaga szerzőségétől, és érdekes meglátásai támadhatnak. Alig várom, hogy elolvastam, bár karácsonyra vettem magamnak, nem tudom, ér-e előbb birtokba venni, mint hogy beköszöntene az ünnep.

Más. Minden nap fáradtabb vagyok fizikálisan. A nyugodt éjszakák után most megint felébredek éjjel, és néha egy órát is forgolódom, mire sikerül visszaaludnom, hogy aztán alig tudjak kikászálódni rendes időben az ágyból. Igazából nem is tudok, úgyhogy csoda, hogy még nem késtem el emiatt. Talán a tél közeledtét érzem egyébként, vagy a végső télét, ki tudja. Ennyi idősen nyilván már az is opció, hogy az ember nem ébred fel. 

Más nincs. Ma megint zavaros nap lesz, monkey business, mondja Nyugat mindig. Mostanában szoktunk arról beszélgetni, hogy talán öregek vagyunk már ehhez az iskolai mindenféléhez, és nyilván így is van. Egyre kevésbé szeretem ezt a pörgést, bár a hetek óta tartó hospitálások miatt arra jöttem rá, hogy azért órát tartani még mindig szeretek. Csak ne lenne mellé az a sok minden, ami már nem a magunkfajta meglett embereknek való ugrabugra, meg hangzavar. Csendes foglalkozásokra vágyom.