Köznap

Abból, hogy mindenki egyre nyűgösebb, including me, elég jól látszik, hogy nem csak az emberekkel van a probléma, hanem ezzel a hülye oktatási rendszerrel is, ami mindenkit kizsigerel. 

Tegnap hétfő volt, valahogy én is nehezen találtam vissza a jól sikerült hétvége után az iskolai életbe, és mivel irritáltak a kollégák, igyekeztem minél kevesebbet beszélgetni velük, amitől persze mindenkire rájött a beszélgethetnék, és az egész még sokkal, de sokkal idegesítőbb lett. Csendre és nyugalomra vágytam, ehhez képest az főnökeim is kábé olyan búval baszott hangulatban voltak, mint én, amihez jött még a két hallgató, akikkel szintén foglalkozni kellett volna érdemben, de végül csak arra volt erőm, hogy a nehéz csoportban tanító leendő kolleginát megpróbáltam egy kicsit vigasztalni óra után. Elég nehéz a helyzet ebben a csoportban, és még csak azt sem tudom megmondani, mi közöm van nekem ehhez. Nyilván semmi, csak megoldanom kellene nekem a helyzetet. Még az is lehet, hogy ma nem angol órát tartok, hanem megpróbálunk beszélgetni egy kicsit velük. Ha egyáltalán hajlandóak, és ha egyáltalán előrébb viszi ez a dolgokat.

Más. Miközben ilyen nyűgösen telnek a munkanapok, ebben a nyűglődésben el is fáradok. Mire végre este hat körül hazaértem a mindenféle dolgaimból, már leginkább csak néztem ki a fejemből, se olvasni, se filmet nézni, se dolgozni nem volt már kedvem, viszont mivel megint fájt a hátam, legalább jógáztam kicsit. Az mindig nagyon jó. 

Tudom én, hogy jobb volna egy normálisabb élet, nem ez a folytonos gebegés, meg az egyik óráról a másikra rohangálás, miközben minden nagyszünetben kitalálnak valami fasza kis megbeszélést, ami miatt nem tud enni senki, viszont legalább pisilni sem. (Ez nekem most kardinális kérdés, mert az új vérnyomáscsökkentőmtől törpe vízműként működik a testem.) Tényleg ez is bosszant mostanában, hogy senki sem törődik se a gyerekek, se a tanárok legalapvetőbb testi szükségleteivel sem, hát még a lelkiekkel. És nem,  a szellemet is leszarja mindenki, nehogy valakinek az a téveszméje támadjon, hogy azért legalább annyi értelme van, hogy a gyerek odajár, mert a fejében is ritkán történik valami.

Tegnap órát is látogattam, jut eszembe, és megnéztem mit csinál az iskola un. rettegett magyartanára órán. Hát egyrészt tök jó órát tartott, másrészt meg rohadtul nem kért sokat a gyerekektől, ahogy érzékelem, igyekszik legalább az alapokat valahogy megtanítani. Nincs könnyű dolga.

Más nincs. Ma este hatig fogadó óra, csak hogy érezzük a törődést. Mondjuk biztos jönnek most hozzám is, hogy osztályfőnök lettem. De majd igyekszem a humoromnál maradni. Főleg, hogy gyermeki örömet találok abban, hogy egy bitmoji nevű alkalmazásból cukker kis képeket küldözgetek BH-nak naphosszat. Az öregedésben azért az nagyszerű dolog, hogy az embert egyre kevésbé érdekli, mit gondolnak róla mások. Felszabadító érzés.