Mindenfélék

Egy passzív-agresszív munkahelyi emailre ébredni a hét elején nem a világ legkellemesebb dolga. Persze mi a fenének nézi meg az ember reggel az emailjeit? (Egyébként azért, mert valami különös oknál fogva akkor érkeznek meg az előző délutániak.)

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy kellene valami vezetői tréning tanároknak is, mert minden együttérzésem ellenére is elég idegesítő tud lenni, amikor egy felnőtt férfi hisztizik azon, hogy az amúgy rohadtul túlterhelt kollégák nem jelentkeznek önként ingyenes délutáni ügyeletre. Főleg, mert nem gonoszságból nem teszik, hanem egyszerűen szervezetlen és átgondolatlan a mindennapi iskolai működés: egy sima netes időpontfoglalóval vagy táblázattal simán hatékonyabban lehetne ezt is intézni. Na mindegy, közben mindenki lehiggadt egy kicsit, én meg pláne, de na.

Mindeközben újabb gyógyszerrel gazdagodott az arzenálom: a két vérnyomásizé mellé hétfőn a fülész felírt valami tablettát a fülsípolásom ellen. Mióta szedem, föl-le csúszkál a hangerő. Bízom benne, hogy a le állásnál állapodik majd meg. Amúgy vicces, hogy bár fogalmuk sincs, mi okozza, gyógyszer van rá. Igaz, a doktor tisztességesen elmondta, hogy a tapasztalatok azt mutatják, vagy használ, vagy nem. 

Más. Minden nap újabb dolgokkal telik a határidőnaplóm, és egészen bizarr módon karácsonyig már alig-alig lesz szabad hétvégém. Ez nem rossz amúgy, csak furcsa. Rohan az idő, vagy mi. Ez persze intő jel, a hétköznapokat is nyugisabbá kell tenni. Talán majd most, hogy egy hónapig szinte csak a hallgatók tanítanak.

Más nincs, csak szeretném, ha kicsit hűvösebb lenne végre. Szeretem az őszi színeket, de utálom ezt az örökké klimaxos időjárást. A nyűglődés ellenpontjaként énekeljen Kenton Chen, és hát imádkozzunk, hogy a mai csak mérsékelten legyen hülye nap.