Terápia

Az elmúlt napokban főleg gyógyulni igyekeztem, és egyelőre úgy tűnik, nem teljesen reménytelen a dolog. Persze egyáltalán nem könnyű, sőt, egy munkaholistának semmit sem csinálni, vagy  a lehető legkevesebbet, kifejezetten nehéz vállalás. Valahogy úgy kell, hogy ne stresszeljen a dolog, hogy nem stresszelek semmin. 

Még szerencse, hogy  a mellékvesém érzékeny jószág, meghálálta a törődést, és a már valamivel kevesebb stresszre is elég jól reagált. Nem mondom, hogy minden tökéletes, de dolgoztam eleget azon, hogy ne működjön a szervezetem, most nyilván kell ahhoz is idő, hogy magához térjen a rendszer. Ha ehhez lenne még egy kis tenger is, az nagy tökéletesség volna, de nem vagyok a nagy tökéletességek embere, marad a város, meg a temető.

Mindeközben a szünet szinte észrevétlenül suhant el, persze az átdolgozott hétvége és a hétfő is rövidített rajta, úgyhogy ez nem is csoda. Szerencsére volt a héten boldogság, gyógyító ölelés. Nincs is annál szebb, mint amikor valaki kisimogatja az emberből a nehéz mindennapokat. Nem lehet jól leírni, miféle csoda az ilyesmi.

Egyébként semmi hasznosat nem csináltam az elmúlt napokban, se rendrakás, se javítás, de ez is a terápia része. Ami viszont érdekes fordulat az az, hogy újra kedvem van filmeket nézni. Jó, inkább sorozatokat, de ez akkor is nagy előrelépés az évekig tartó semmihez képest. Egyébként pedig nagyon sokat alszom, és alig-alig vannak rémálmaim. Az élet utat tör magának.