Különlegesek

Az ember hajlamos túl bonyolultnak látni a világot maga körül, és hajlamos rendeletekkel és szabályzókkal biztosítani valamit, ami biztosíthatatlan. Itt vannak például a gyerekek. Jó iskolarendszert akarunk neki, olyan törvényeket, melyek garantálják a testi épségüket, a tanuláshoz való jogukat, amivel azt szeretnénk elérni, hogy egyrészt a jelenben biztonságban legyenek, másrészt boldoguljanak a jövőben is. Aztán a valóság valami egészen más. A gyerekek testi és szellemi fejlődése nem garantált, érzelmi támogatást alig-alig kapnak az iskolákban, a magyar iskolák hátránykompenzációs szerepe nem létezik, sőt, az iskolák tovább mélyítik a szakadékot az egyes társadalmi rétegek között. 

Mindez egy tegnap látott francia filmről jutott eszembe, de nem azért, mintha a film a magyar iskolákról szólt volna, hanem azért mert a film éppen arról szólt, hogy bármennyire is szeretnénk, a rendeletek és szabályzatok nem mindig tudják megoldani a nehéz helyzetben lévők életét. 

Nem azt mondom, hogy nincs nagy szükség a családvédelmi törvényekre, az egyes szervezetek működésének ellenőrzésére, csak azt, hogy vannak helyzetek, amikor a túlzott szabályozás csak még mélyebb kilátástalansághoz vezet.

A Különleges életek rendezőpárosa, Olivier Nakache és Eric Toledano (Életrevalók, Szamba) ismét valós történeten alapuló filmet rendezett, melynek két főszereplője Bruno és Malik különleges gyerekek gondozásának szentelik életük minden percét. A két elhivatott férfi, egyikük vallását gyakorló zsidó, másikuk vallását gyakorló muszlim, évtizedek óta olyan gyerekek gondozásával foglalkozik a saját maguk által alapított két, hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztató szervezet segítségével, akik senkinek sem kellenek. Komplex esetek, mondja róluk a papír, és valóban nagyon súlyos, autista speltrumzavarral rendelkező, az állami intézményekben leginkább csak szobanövényekké szedált gyerekekről, fiatalokról van szó.

Nagyszerű ez a film, mert nem csak megmutat, nem csak az érzelmekre hat, hanem el is gondolkodtat. Hors normes, mondja a francia cím, Specials, mondja az angol. Különleges életek, írta a magyar fordító. Szép gesztus ez magyarul, de amíg angolul az átlagostól eltérő, segítségre szoruló gyerekek pedagógiáját úgy hívják special education, addig magyarul ez gyógypedagógia. Nem tudom, érezzük-e a különbséget. És nem, nem azt akarom mondani, hogy más országokban ezeket a gyerekeket bezzeg befogadja a társadalom, mert ez nem így van. Csak nálunk még az elnevezésben sem törekszünk másra, mint arra, hogy megpróbáljuk ezeket a gyerekeket olyan normáknak megfeleltetni, melyek az ő életüktől fényévekre vannak. 

Tükör ez a film. Nézz bele, nézd meg, te mit tartasz normálisnak. Mit tartasz egy fejvédőben járkáló csontsovány gyerekről, aki gyűlöli önmagát, akinek a környező világ érthetetlen és értelmetlen, aki minden zajtól és bizonytalanságtól dühkitörést vagy pánikrohamot kap. Azt gondolod, jól van, de ma már nem verte a fejét százszor a falba, csak nyolcvanszor, vagy azt gondolod, megőrülsz ettől? 

A film olyasmit mutat egyébként, ami talán a vesszőparipámnak tűnhet az utóbbi időben, amikor az iskolákról van szó, és ami nagyon is ingoványos terület: a szeretet. Az a meggyőződésem, hogy ez az egyetlen járható út. Tudom, a gyereket szeressék a szülei, ne a tanárok, majd jól nézünk ki, hogy lesz akkor objektív az osztályozás, meg továbbtanulás, hogy lehet így tanulásra kényszeríteni a gyereket, hogy lesz ebből bármi. Ma az iskolákban a bizalmatlanság uralkodik. Én nem bízom a szülőben, a szülő nem bízik bennem, a gyerek meg senkiben.

Nem, sajnos nem hiszem, hogy ebben a pillanatban meg lehetne azt valósítani Magyarországon, hogy az iskola a szeretet és a bizalom otthona legyen, bárez volna az egyetlen jó megoldás. Ha nem lenne osztályzat, ha nem lenne vizsga, csak majd csak a legvégén, a tanárok kezéből kivennénk a gyűlölet és a megkülönböztetés eszközét, a szülők és gyerekek válláról pedig levennénk a kudarc nehéz terhét. Maradna a szeretet, maradna az érdeklődés felkeltése, maradna a tudás öröme, maradna az egyszerű emberség. Olyan dolgok ezek, amiket ma, érdekes módon, sokszor csak a különleges gyerekekkel kapcsolatban élhetnek meg azok, akik velük foglalkoznak. Már ha békén hagyják őket. 

Lehet, hogy azt kellene egyszer belátni, hogy minden ember élete különleges. Hogy minden ember csoda. És hogy a csodának nincsenek fokozatai.