Vakajtó

Egyébiránt lehetnél angyal, a hajad például megvan hozzá, mondta anyám, de ezt nem úgy értette, mintha angyali gyermek volnék, azaz lettem volna, hanem hogy más ismérveknek meg híján voltam. Engem viszont nem a híja érdekelt, hanem a plusz, a köldök, ahol az ember szemmel láthatóan is eloldódik a halhatatlanságtól. 

Különös része az embernek a köldök (egyes vagy többes szám? egy köld, de ha sok, köldök?), rejtélyes és félelmetes lyuk, féltem is oda benyúlni mindig, megharap a róka, vagy átzuhanok egy másik univerzumba, hiszen ott van vége a testnek, és ki tudja, mi lakik a másik oldalon. Vakajtó mondta erre Zsuzsi, a köldök egy vakajtó, amin keresztül át lehetséges járni a mennyországba, amire én nyilván mondtam, hogy marhaság, bár abban, hogy pontosan mi is a mennyország, vallásos neveltetés híján, elég bizonytalan voltam. Szóval biztosan nem vagyunk angyalok, mondtam a barátnőmnek az óvodai kisházban, amikor felhúztuk az inget a hasunkról, és megbámultuk egymás köldökét. Az övé kissé jobban be volt horpadva, talán neki könnyebb benyúlni a mennyországig, gondoltam, mint nekem azon a kis lapos köldökömön keresztül, ami talán nem is vezet sehova. De nem mondtam semmit, nem akartam, hogy azt higgye, gyáva vagyok.

Később Zsuzsit elsodorta az élet, én pedig magamra maradtam a köldökömmel, ami kamaszkoromra nekem is megmélyült, titokzatos alagutat képezve az evilág és a transzcendencia között. Onnantól kezdve még kevésbé gondoltam magamhoz közelinek az angyalokat, főleg mert addigra már olvastam ezt-azt, és a pokol valahogy ismerősebbnek és valóságosabbnak tűnt. Hol lehet az emberélet fele, ahonnan meglátszik egyik vagy másik, pokol vagy mennyország, tettem fel a kérdést magamnak tizenhét évesen, és számolgatni kezdtem, hány éves leszek az ezredfordulón, majd arra jutottam, ott és akkor kellene végre látnom valamit, hiszen aligha élek harmincöt évnél tovább. 

Most, hogy már minden bizonnyal túl vagyok ezen a ponton, már az emberéletem felén, bizony rá kellett csodálkoznom, hogy ezek a fontos helyek, úgy is, mint pokol és mennyország, illetve jelen lét, sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint annak idején gondoltam, és sokkal jobban is hasonlítanak egymásra, mint gyerekként hittem. Meg kell ahhoz öregedni, hogy jobban lássa az ember, ez a három hely három párhuzamos univerzum, és ha az időt nem hétköznapi módon nézem, akkor mindhárom a  végtelenbe fut. 

Más nincs. Lassan vége ennek az évnek is, minden poklával, mennyországával, meg hétköznapjával együtt, a köldököm pedig békés egykedvűséggel őrzi a világok közti kaput.