Valóság nagybátyánk

Azért csodálatos érzés, hogy már szerda van, mert lehet rajongva várni a szombatot. Jó, ha az ember egy kicsit fegyelmezettebb, nem olvas késő estig, akkor hét közben is ki tudja aludni magát. Ez nem én vagyok. 

A jó hír, hogy tegnap befejeztem Nesbo krimijét, kedveltem, még ha volt is benne itt-ott pici zökkenés, meg egy majdnem ízléstelenül nagy csavar, de Nesbo jó író, megírja az emberi természet mélységét és magasságát is, itt-ott kifejezetten lírai volt a szöveg, már amennyiben egy alkoholista nyomozó és egy erőszaktevő történetében elhelyezhető a líraiság, de miért is ne volna elhelyezhető. Egyébként meg Nesboben (a toldalékolásnál most kénytelen vagyok feltételezni a norvég kiejtési szabályok ismeretét?) az a legfélelmetesebb, mennyire kevés eszközzel tud félelmet kelteni, és milyen könnyen tudja megszerettetni a karaktereit. Emberismeret. Jó, ha birtokában van egy író.

Mindeközben néha körülnézek a világban, és elolvasok egy-két cikket, de be kellene végre látnom, hogy a magyar újságírás (tisztelet a nagyon ritka kivételnek) olyan mértékben lett igénytelen, hogy már nem csak a stíluson és a helyesíráson húzom fel magam, hanem azon is, hogy egy cikkből adott esetben tényleg semmi nem derül ki. Hajmeresztő, hogy ha az ember értelmes cikket akar olvasni, magyar portálokon nem is érdemes már próbálkozni.

Más. Tegnap megint elgondolkodtam, minek is vagyok tanár. Persze nagyon szeretem a munkám, de komolyan bosszant, hogy ha az iskolákról és a tanárokról van szó, akkor mindenki mindenhez is ért anélkül mondjuk, hogy bármiféle közvetlen tapasztalata volna a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban. Kis dolgok ezek, talán nem ezen fordul meg a világ, közben meg talán épp ott kezdődik a közöny és az embertelenség, hogy a gyerekeket hagyjuk a szarban. 

Mondok egy példát. Megjelent egy cikk arról, hogy van olyan suli, ahol nincs (elég) takarító, a gyerekek takarítanak. Jó, ez nem olyan istentelen gondolat, tegyenek rendet maguk körül, helyes, de az írásból persze nem nagyon derül ki, csak sejteni lehet, ez nem valamiféle pedagógiai elképzelés, hanem kényszer. Az utóbbival kapcsolatban azért már vannak aggályaim, de nem ez a baj, hanem a kommentek. (Tudom, ne olvassam el őket.) Hogy akkor majd a gyerek az életre nevelődik, és megtanulja, hogy... Na most csak szólok, hogy a gyerek mindenképpen az életre nevelődik, és azt, hogy tegyen rendet maga után, jó esetben megtanulja ugyebár otthon, vagyis az iskolában elvárható dolog, kis rásegítésként hozzátehető egy kis nevelés, de ezzel basszus nem a gimnáziumban találkozik először. Vagy ha igen, akkor az már megint az iskola felelőssége? 

De mondok egy másik példát. Ma reggel írt a tanítványom, hogy az anyukája nagyon rosszul van, otthon kell vele maradnia. Megbeszéltük, hogy orvost hív, ha az anyukája állapota rosszabbodik. Nem nagybeteg a szülő, valószínűleg csak egy randa vírus, de nincs más, akire most számíthatna. Szóval a gyerek az életre nevelődik minden nap, amikor megtanulja, hogy többnyire csak magára számíthat. A felnőttek meg jönnek a ködös elképzeléseikkel, csak épp sokszor a gyerekeket felejtik el megkérdezni arról, ők mit látnak ebből a világból.