Bátorság

A földnek súlya, az égnek horgonya, voltam és maradok.

Vagy lehetne az az idézet is, hogy: De én itt maradok, nem megyek, nézem a tévében az ikereket... Mondjuk tévém nincs, de az mindegy is, maradok tisztelettel, úgy mondom, tisztelettel az élet iránt. 

Tanuld meg, hogy a fájdalom is fontos, ezt még a kedves jógás lány mondta valamikor régen, a derékfájás torna közben, és persze igaza van, de ennél azért gyorsabb felfogású voltam eddig, hamarabb tanultam. Az ember néha csalódást okoz magának.

Van egy történetem. BH azt mondta, írjam meg, bár nem hiszem, hogy blogbejegyzésre gondolt, és hát majd egyszer megírom ezt másképp, fikcionális kontextusba helyezve, de most csak magát a sztorit. 

Pár éve volt már ilyen mozgásképtelenné tevő fájdalmam, érdekes, hogy épp emiatt nem tudtam elmenni egy budapesti találkozóra, és nem is találkoztam életemben először BH-val. Később aztán igen, mert az is egy igazság, hogy az élet utat tör magának. Szóval nagyon fájt. A háziorvos pihenést javasolt, de én akkor sem voltam nagyon másmilyen, mint most, menni akartam, csinálni, és végtelenül bosszantott a börtönbe záró fájdalom. Meggyőződésem volt, hogy van erre valami instant megoldás. El is mentem a reumatológiára, de ott kidobtak már a recepción, mondván, hogy majd jöjjek vissza három hét múlva. 

Na most három hét egy ilyen idegfájdalommal maga a földi pokol. (Vö. fogfájás.) Dühömben elmentem az idegklinikára, ahol helyismeret híján mindjárt el is tévedtem, nem találtam az ambulanciát, találtam viszont egy ajtót, amire az volt kiírva: idegsebészet. Mindjárt tudtam, hogy jó helyen járok. A váróban sehol senki, de mielőtt elbizonytalanodhattam volna, kinyílt az egyik ajtó, és kinézett rajta egy idős, fehér köpenyes férfi. Megkérdezte, ide várok-e. Mondtam, hogy nem tudom, de segítségre van szükségem. Szegény persze talán csak azért hívott be, mert érzékelte, milyen zavart vagyok, talán még azt is gondolhatta, a pszichiátriáról tévedtem oda. (Ugyanaz az épület.) 

A rendelőben se asszisztens, se senki, mondjuk nekem beutalóm se volt. Szép türelmesen kikérdezett, azt is megkérdezte tőlem, tudom-e, mi az idegsebészet, szóval hogy ő ugye vág, neki az a dolga. Én elmeséltem a panaszaimat, és megnyugtattam, hogy én végeredményben azért jöttem, hátha valaki kivágja belőlem a fájdalmat. Sóhajtott egy nagyot, aztán nagyon alaposan megvizsgált. Néha hümmögött egy kicsit, aztán leült a székére, és arra kért, üljek le vele szemben. 

Mi a maga munkája? – kérdezte. Tanár – válaszoltam öntudatosan, mire bólogatni kezdett. Az nagyon stresszes munka – mondta részvéttel a hangjában. Na akkor figyeljen rám egy kicsit, elmagyarázok magának valamit. Én most megtehetném, hogy átvágom az ideget, és  akkor ez többé nem fog fájni. Az jó – mondtam neki mosolyogva. De valamit nem tud. Én régóta fájdalmakkal dolgozom, és emiatt jól ismerem őket. És az a helyzet, hogy kétféle fájdalom van. Az egyik fájdalom értelmetlen. Ez azt jelenti, hogy ha rákos lenne, és nem lenne gyógyítható a betegsége, akkor én tenném a dolgom, és megszabadítanám ettől az értelmetlen fájdalomtól. Mert ezzel segítek. De van az értelmes fájdalom. Ez az, amikor a fájdalom üzen a testnek, vagyis az embernek. És az én fájdalmam értelmes? De hát mit üzen egy ilyen elviselhetetlen fájdalom? Ekkor az idős férfi a térdemre tette a kezét, és azt mondta: Ez a fájdalom azt üzeni, hogy legyen szíves hazamenni, és lefeküdni a picsába. És legyen szíves addig pihenni, míg el nem múlik. Mert egyszer csak el fog múlni.

Amilyen élénken emlékszem a fájdalomra és erre a történetre, annyira semmi emlékem arról, hogy mi volt azután. Mármint hazamentem, és lefeküdtem, mert nagyon meggyőző volt az az idős orvos. És aztán tényleg elmúlt. Mondjuk akkor nem mondott semmit arról, hogy ez egy nyaki gerincsérv, ami talán nem lett volna haszontalan a későbbiekre nézve, de nem haragszom érte, mert reményt adott. Most ezt a reményt kerestem elő újra, meg a bátorságot, ami segít bízni a testben. És közben nagyon szégyellem, hogy nem emlékszem a doktor nevére, mert megérdemelné.