Harcosok klubja

Kissé meggyötörten, három óra alvás után, de mégiscsak itt a péntek. Boldog péntek, azt hiszem, ezt mondta mindig az egyik hallgatóm, aki összetételekben beszélt a napokról, de úgy, hogy mindegyik nap pozitív üzenetet hordozzon. Persze már nem emlékszem, melyik nap pontosan milyen is volt. Mindegy, legyen a péntek boldog, a szombat meg csodálatos, bár szombatonként nem is találkoztam vele.

Harcos vagy, mondta BH tegnap, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy nem nagyon maradt bennem egy csepp erő sem, de az állandó fájdalom és kialvatlanság okán én inkább érzem magam tanácstalan amőbának osztódás előtt. Miközben a bal karomat legszívesebben letépném, egyre nő bennem az ingerültség, mert semmire sem tudok igazán koncentrálni a fájdalomtól, az emberek elég nagy százaléka idegesít, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy vagy üvöltsek velük, vagy nemes egyszerűséggel sírva fakadjak. A napom egy részét, legalábbis az egyedül töltött órákat, egyébként is sírással töltöm. Hátha oldja a feszültséget. (Nem.)

Tényleg elkeseredtem tegnap, mert már az összes lehetséges dolgot kipróbáltam, ami gyengédség, és nem dögletes gyógyszerhalmok szedése, úgyhogy végül ráírtam a világ legrendesebb dokijára, és persze ma délben már meg is nézi a hátamat, de emiatt meg rettenetes lelkifurdalásom van. Pedig törődöm az egészségemmel, nem dolgozom magam halálra az elmúlt hónapokban, tornázom, odafigyelek, alszom, mármint aludtam, amíg nem fájt a nemtommi, és mégis oda lyukadunk ki, hogy az ő idejét kell töltenem. Igaz, hogy ez az ő törődése nem csak nekem, hanem az egész magyar társadalomnak áldás, mert egy megtébolyodott ámokfutóval így kevesebb lesz, de azért mégis.

Más nincs. Reggel még bemegyek a suliba, aztán irány a kórház. Őszintén remélem, hogy valami egyszerű eset áll a sok fájdalom mögött, és nem mondjuk egy cukker kis rák vagy szívinfarktus. Tudom, az ember minek olvas utána a doktor Google-nál.