Komoly

Minden csak viszonylagos, vagyok kénytelen bölcselkedni már kora reggel, no de a fájdalom már csak ilyen, a világ legnagyobb ontológiai mágusa: egyfolytában a lét értelmére kérdez rá.

Annak ellenére, hogy a tegnap szegény gyógytornászt masszőrré minősítettem át, a vállhelyzet mára sem javult. Továbbra is nagy fájdalmaim vannak (mi a nagy, teszi fel a fájdalom a következő kérdést, immár a természettudományok vizére átevezve, én meg próbálom megmérni magamban, mondjuk egy tízes skálán nyolcas, ha a tízes az, amikor ordít az ember). Egészen elviselhetetlen minden masszírozás, nyújtás, meditálás, átmozgatás ellenére. A gyulladáscsökkentőt a szervezetem meg egyszerűen kiröhögte. 

Az egyetlen dolog, ami használ valamit, az az alvás. A fájdalomba belefáradt test csak az alvásban talál némi megnyugvást, kár, hogy ott meg apokaliptikus rémálmok uralkodnak. Nem merem állítani, hogy kipihenten ébredtem, pedig nyolc órát aludtam. Elég tehetetlennek érzem magam. Értem én, hogy azt üzeni a testem, pihenjek, de elképzelésem sincs, mégis mennyi volna az elég. Nem normális ez így, az biztos. 

Más. Egy kicsit mindenki zizi még az iskolában, tanárok, diákok és főnökök egyaránt, így aztán elég nehezen sikerül visszarázódnunk a mindennapokba, plusz van mindig valami instant baromság, amit azonnal meg kell oldani. Talán ez ellen tiltakozik szegény testem ilyen határozottan. 

Más nincs, ma megint tornázni megyek, de nagyon jó lenne, ha délután tudnék valami mást is csinálni az alváson kívül. Jó persze igaza van a kedvenc doktoromnak, aki csak annyit írt a nyavalygásomra, hogy: "Ha fáj, élsz! És ez már komoly dolog." Hát ilyen kurva komolyan telnek a napok.