Mechanizmus

Megint hétfő van. Amilyen egyszerű ez a tény, néha olyan megmagyarázhatatlan. Megint az idő ugyebár, bár az is igaz, hogy ma nem vagyok különösebben sértődékeny hangulatban, mert hétvégén nem nagyon sikerült rávennem magam a munkára, ráadásul abban sem vagyok teljesen biztos, hogy be tudok menni dolgozni.

Kifejezetten bensőséges viszonyt alakítottunk ki a mellékhelyiséggel az éjjel, B és én is, és nehéz megítélni, hogy valami közös vírust melengetünk a keblünkön, vagy az ex apósom tegnapi szülinapi ebédje verte ki a biztosítékot az emésztőrendszerünknél. Egyelőre várakozó állásponton vagyok, ha megnyugszik a rendszer, persze megyek dolgozni. Legalább az ebéden nem kell gondolkodnom, majd veszek két csomag ropit a büfében.

Más. Pénteken hivatalosan véget ért az első félév, ami egyébként némi adminisztrációnál nemigen jelent többet, viszont az egyik tanítványom bekerült a pszichiátriára, ami eléggé megviselt, különösen azért, mert egy elég elszomorító családi háttérsztori kezd felfesleni az események hátterében. Az élet azért nem mindig és nem mindenki számára csodálatos. 

Talán ezért sem tudtam rávenni magam a munkára hétvégén, hiszen a tanárnak olyan a hétvégi semmittevés, mint a pszichológusnak a szupervízió. Az életbenmaradás feltétele. Úgy döntöttem, dolgozom én eleget az iskolában, nem kell itthon is ezzel foglalkoznom. Ebben Gofri és TSB is példaképeim, akik minden hétvégén kirándulnak, sütnek-főznek, filmeket néznek. Ha mindenben nem is tudom őket követni, legalább igyekszem mást csinálni, mint a hétköznapokban.

Más nincs. Legfeljebb még annyi, hogy megfogadtam, ha a fene fenét eszik is, minden nap olvasok egy kicsit. Erre Radnóti Sándor emlékiratai egyébként tökéletesen alkalmasak, egy-egy fejezetet még akár a buszon is végig lehet olvasni. És mozogni is nagyon szeretnék végre, annyira elegem van a vállam/nyakam pihentetéséből. Délután talán belefér egy kis óvatos torna vagy jóga, elvégre ennél rosszabb már aligha lehet. Úgy tűnik, sokféle önvédelmi mechanizmus munkál bennem január végére.