Minek

Minekutána minden titkos és nyíltan felvállalt kívánságom és reményem ellenére is hétfő lett, kénytelen voltam hajnalban felkelni. Ilyenkor (hétfő hajnalban mármint) mindig elmélázok azon, hogy ha más volna a foglalkozásom, akkor vajon kevésbé volnának-e rosszak ezek a reggelek, de nem tudom. 

Tegnap Nyugat azt kérdezte tőlem, ha nem lettem volna tanár, akkkor mi lettem volna, és nem nagyon tudtam mit felelni. Az jutott eszembe, akkor is valami kreatív szakmát választottam volna, ahol emberekkel is kell találkozni, talán szívesen dolgoztam volna színházban vagy valami újság szerkesztőségében, esetleg egy kiadóban. De az biztos, hogy az otthoni munka nem nekem való.

Múltkor az orfűi tó körüli séta alkalmával méláztunk azon, mit is csinálnánk pályaelhagyóként, M. azt mondta, ő kimenne egy szezonra valami osztrák síparadicsomba. Én meg úgy vagyok vele, hogy valójában bármi érdekelne, csak ne legyen se nagyon unalmas, se nagyon gondolkodós, és bírjam fizikummal. Egyébként én is megkérdeztem Nyugatot, ő ápoló lenne szívesen, ha még bírná a dereka.

Egyébként tényleg foglalkoztat a dolog, mit lehetne csinálni még a nyugdíjas éveim előtt, egyrészt hogy ne kelljen már mindig sorsolást tartani a közüzemi számlák közt, másrészt meg hogy majd ha eljön az idő, ne legyek hajléktalan nyugdíjas. Nem nagyon látok lehetőségeket itthon, de az is lehet, hogy csak nem nézek elég jól körül.

Bármennyire is szeretem a munkám, a hétfői szorongást sajnos nem nagyon tudom leküzdeni. Félreértés ne essék, nem a saját képességeimben vagyok bizonytalan, hanem a rendszerbe oltott káosz miatti bizonytalanság zavar. Hogy sosem lehet tudni, milyen baromságot talál ki az adott hétre a fenntartó vagy egy bejgliálomból ébredő megfelelési kényszeres csinovnyik a poros minisztériumi szobácskájában. 

Más nincs, csak egy makacs vállfájás, meg öt tanítási óra, egy tonna intéznivaló, délután vizitorna, és egy esti iskolai színház, amit rögtön le kellett volna mondanom, amikor egyáltalán felmerült ötletként, de hát akkor még munkált bennem valami ostoba pedagógiai lelkiismeret. Ma reggel persze rájöttem, hogy helytelen döntést hoztam. Most már viszont mindegy, majd megpróbálok nem hangosan horkolni. Egyébként meg nem lehetne a januárt egyszerűen kihagyni? De most tényleg.