Nem

Miközben a vége felé közeledik a munkahét, és miközben valójában minden perccel vidámabban várom a hétvégét, ma reggel, néhány perccel ébredés után mégis megöregedtem. Már nem az a fiatal nő vagyok, aki tegnap voltam, gondoltam, inkább csak egy félretett, valamikori legszebb gondolat.

Minden megbékélésével és nyugalmával együtt sem jó érzés az ilyesmi. Az öregség értetlenséggel is együtt jár. Hova lett a ruganyos test, a megbántottságokon való könnyed felülemelkedés, a vállrándítás, hogy ha nem kell senkinek, majd az ördög veszi meg? Elsodor minden jót és minden rosszat az idő.

Nem mondom, hogy öregnek lenni csak rossz, de vannak benne hiányosságok, melyeket okossággal, belátással, türelemmel lehet valahogyan pótolni. De meddig tart a türelem? Meddig kell tartson? A minden mindegyig? A halálváró, végtelen elfogadásig? Én magam sem tudom, merre visz az idő, már ha van egyáltalán valamerre. Talán nincs is ott semerre, csak egy szomorú, jeges sík van, ahol azt is elfelejti az ember, hogy volt valamikor napsütés.

Hát egyébként meg nem. Nem adom a napsütésem. És bármennyire is visszafordíthatatlan nyomokat hagy a testen az idő, nem adom a megtalált örömem és szabadságom. Nem büszkeségből, hanem azért, mert boldog és örömteli asszony akarok lenni, nem pedig megkeseredett ember. Soha többé nem hagyom magam.

Még azt is ide akartam írni, hogy mindenki menjen a picsába, aki valaha megnyomorította a lelkem, mert miattuk nagyon komolyan meg kell küzdenem azért, hogy ne legyek örökre bizalmatlan ember, de aztán arra gondoltam, milyen az már, hogy két egymást követő nap is elküldök embereket a picsába. Persze valójában vannak ilyen napok. Jobb, ha az ember őszinte önmagához is.