Odaát

számadás helyett mindig, mindig van egy tervem

egyik nap megírom másik nap elkezdem

Azt hiszem, ma éjjel megtapasztaltam, milyen meghalni. Egy pillanatra becsuktam a szemem a telefonommal a kezemben, üzenni akartam volna még, és kész, ott volt a semmi. Órákon keresztül teljes öntudatlanságban feküdtem. Talán akkor sem ébredtem volna fel, ha földrengés van, ha kigyullad a ház. Gondolom, ilyesmi lehet az, amikor az embernek egyszer csak megáll a szíve. 

Odaát egyébként nem volt semmi, se fájdalom, se öröm, se hiányérzet. Nem volt szomorúság, egyszerűen csak nem voltam már része ennek a világnak. Nyugalom volt, mondanám, de hát a nyugalomnak is csak innen van értelme.

Amikor minden idő- és térfogalmam elveszítve egyszer csak felriadtam a sötétben, néhány pillanatig nem ismertem rá erre a világra. Hol lehetek, és ki vagyok? Hova kerültem? Aztán lassan kitisztult az emlékek egy része, de az elalvás előtti fél óra ködös homályba veszett. 

Mit tanul az ember egy ilyen különös utazásból vajon? Leginkább, gondolom, azt, hogy odaát nincs semmi. De nem úgy, ahogy itt, a valamiben értelmeződik a semmi, hanem másképp, a se jó, se rossz értelmében: a gondolatok és érzelmek nemlétének értelmében. A viszonyítási rendszer teljes hiányának értelmében. 

Visszatérve fogalmazódott csak meg bennem a hiány és a szomorúság, a veszteség érzése. Az élet csodálatos sokszínűségének értéke, ahol még a karomba nyilalló fájdalom is meghatott örömmel töltött el. 

A furcsa kirándulás után az éjszaka alvással töltött további óráiban színes álmok kárpótoltak: New York, egy furcsa kiállítás, ismeretlen emberekkel való találkozások, valamelyik avenue, nem ismertem rá, de tudom, hogy jártam ott, egy taxi tetején felejtett kávé. Az álmok a semmi ellenpontjaiként mutatták meg az élet különleges szépségét. 

Természetesen lehet mindennek racionális, az idegrendszer működéséből eredő magyarázata, és lehet akár valami más is a háttérben. Az emberi elme működéséről keveset tudunk, ahogy keveset tudunk a világ működéséről is, és arról, van-e mögöttes akarat, ami ebben érvényesül. 

De nem keresek magyarázatot az élményre, inkább megpróbálom megérteni, miért jöttem vissza. Vagy miért kellett átlépnem a semmibe. 

Más. Közben voltam egy záróvizsgán Dr. Beck Zoltánnal és egy nagyon kedves nővel. Nagyon irgalmas vizsga volt, kiváló portfólióvédéseket, és tájékozatlan feleleteket hallottam a neveléstörténet és az aktuális oktatáspolitika kérdéskörében. Nem tudom, jobb-e ez így, de volt bennem egy kis szomorúság. Miközben a vizsgabizottság jót beszélgetett egymással. Talán az Isten se érti ezt a világot már.