A nyakam körül

Utazás. Jó, kétségtelenül kevésbé izgalmas és drámai dolog ez, mint Karinthy utazása, de azért nem elhanyagolható a megtett fájdalomút. Tegnap a csőben fekvést abszolváltam mint teljesítendő következő lépcsőfokot, és egészen meghatódtam, hogy még füldugót is kérhettem, így csak néha jött rám a frász. Hova nem fejlődik az egészségügy. Szerencsére pánikba sem estem vagy ilyesmi, csak akkor futott át az agyamon egy bizarr forgatókönyv (géphiba, tűz üt ki, nem tudom kikapcsolni,) amikor a fejemet valami kalitkafélébe zárták, úgyhogy inkább becsuktam gyorsan a szemem, és a jógalégzésnek hála, a csőben végül egyetlen pillanatra sem estem kísértésbe, hogy megnyomjam a pánikpumpát.

Amikor kijöttem, akkor azért egy kicsit el voltam kámpicsorodva, hogy hát még a leglepattantabb betegek mellett is ott volt valaki, egy családtag, én meg egyedül szerencsétlenkedtem a holmimmal a vécében (akasztó nuku), még szerencse, hogy a takarítónéni megszánt, és legalább a kabátomat fogta, míg odabent voltam. Ha megbízik bennem, adja csak oda. Hát kiben bízzon az ember, ha nem az irgalmas ismeretlenekben?

Itthon aztán valahogy semmihez se volt kedvem, még enni se, úgyhogy tíz körül már aludtam is, csak sajnos fél háromkor felébredtem a fájdalomra, és nagyjából négyig vergődtem, míg végre vissza tudtam aludni. Szóval ez a pihentető korán fekvés nem jött be. Hogy lesz ebből fordítás határidőre, azt sajnos nem tudom. 

Persze az se volna rossz, ha lenne valami étvágyam, meg nem fájna állandóan a hasam, hátha akkor több lenne az energiám is. Micsoda kívánságlista! Úgy tűnhet, mintha nekem semmi sem lenne elég jó, pedig nem így van. Csak most sok a rossz.

Más nincs, fel kellene mondani, el kellene menekülni ebből a borzalmas közoktatásból, de nincs kire támaszkodni, míg új helyet találok. A vécésnénit ezzel azért nem terhelném.