Hagyni

Félig-meddig visszatérve, egy kicsit, két napra, visszapillantok a mindennapjaimba. Nem mondom, hogy nem fáj, és hogy annyira hiányoztak az iskolai mindennapok, hogy szívesen ébredtem arra a gondolatra, kiszolgálhatom az ostoba rezsimet megint. 

Biztos az bánt leginkább, hogy az én iskolám nem áll ki a NAT ellen. Legalább részben jó volna, már úgy értem, hogy lenne erről egyáltalán párbeszéd, megszólalnának a kollégák, ésatöbbi. Nem vagyok jártas a forradalomban, nem tudom, hogy kell az ilyesminek nekikezdeni, és most eg ykicsit sajnálom, hogy nem vagyok magyar vagy töri szakos, hogy kezdeményezhetnék valamit. De lennék legalább természettudományos tanár, mert a nyelvtanárok ugye csak ne ugassanak. 

Bevallom, valahogy úgy ébredtem, hogy ha soha többé nem kellene iskolába mennem, nem hiányozna ez a szünet nélküli szívás, hogy például soha senki nem tartja tiszteletben a magánéletem, a szabadidőm. Hogy a kisfőnököm is random időpontokban bombáz e-mailekkel, amikor vagy már aludnom kellene, vagy mással vagyok elfoglalva. Meg hogy a különböző pályázatok ügyintézése nem ismeri se az alvásidőt, se a hétvégét. 

Jó, értem én, hogy túl könnyen ki lehet nyírni a lelkesedésem, ennek sem így kellene lenni, tudnom kellene nem foglalkozni a beérkező üzenetekkel, de világos, hogy ebben önsorsrontó viselkedési mintákat követek.

Ami a képzést illeti, amin az elmúlt három napban részt vettem, az persze nem volt nagyon könnyű se az időbeosztás, se a téma nem hasonlított a szabadságra, de mindkettővel tisztában voltam végeredményben. Majd hétvégén pihenek. Mondjuk akkor is aktívan. Olyan ez az élet, mint a vadvízi evezés. Jó lenne egy biztonságos öböl valahol. Vagy legalább meg kellene tanulni hagyni az egészet a picsába.