Hű társ

Vigyázz, mit kívánsz, tartja a (kínai?) mondás. Nem vigyáztam. Társat kívántam magamnak, hű társat, aki velem van egész nap, reggel és este. Hát megkaptam. Itt van, nem ereszt lassan másfél hónapja az én hű társam, a fájdalom. 

Ragaszkodik hozzám, megszerette a testem, és ha magamra is hagy egy kis időre néha, már szalad is vissza hozzám, mint kisgyerek az anyjához. Hozzám simul reggel ébredéskor, húzza a kezem egész nap, mellém fekszik éjszakára. Hiába próbálom elhessegetni, menj egy kicsit játszani, édes, nem enged nélküle csinálni semmit. Az idegeimre megy, mondanám, ha nem az idegeimen lakna.

Az örök fájdalom elrágja az ember türelmét, felemészt minden energiát, beárnyékol minden napsütést, és a legvidámabb gondolatokat is hiábavalóságként állítja be. Mit tudhat az öröm hozzá képest? Fagyott madár a hóban. 

Van ugyebár a királyvíz, ami mindent old szinte, az aranyat is, meg nyilván a királyokat is, hát ilyen királyvíz a fájdalom, felold maga körül mindent: a meggyötört test és a pihenni képtelen lélek olvadéka hártyavékony jég. Nem vet árnyékot a földre.

Szabadulnék ettől a társtól, mondom neki mindig, köszönöm, megtanultam most már, nem kell társ, boldogulok magam is, megleszek, nem baj, ha minden reggel egyedül ébredek, ha nincs kihez szólni hetekig. De marad, nem ereszt el. Kiismert, tudja, hogy a reménnyel nehéz versenyeznie, ő pedig biztos akar lenni benne, hogy soha ne felejtem el, innentől örökre magamnak kell boldogulni.