Még egy nap

Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, önkéntelenül is elkezdi foglalkoztatni a halál gondolata. Mennyi van még vissza? – kérdezzük magunktól bátortalanul, mert a valódi válasz, bármilyen szám is legyen az, ijesztő lesz. 

Nehéz az élet, sokszor kilátástalanul sorjáznak egymás után a napok, előre nézve minden nehéznek tűnik, és csak visszafelé nézve látszanak a szép pillanatok. Emiatt aztán nem is lehet pontosan megmondani, az ember sokáig szeretne-e még élni, vagy elég lesz a rövid is, hátha megkímélődik a bánattól. Csak hát nem kímélődik meg, ezért vágyik az ember még soká élni, szeretné, ha beleférne sok jó is a rosszak mellé. Pedig az is lehet, hogy a jó másképp működik, más anyagból faragják, mint a rosszat, könnyű fából, ezért jobban fennmarad az emlékezet folyóján, mint a nehéz kövekként az élet folyómedrébe süllyedő rossz. És akkor valójában az is mindegy, hogy még meddig.

Más. Szép, napfényes a szombat. Több munka jutott mára, mint akartam volna, de sebaj, holnap már utazom, addig kell elvégezni a dolgom, amíg itthon vagyok. A májregeneráció részeként kitaláltam (=olvastam valahol, hogy ez jó), hogy reggel iszom egy csomó vizet. Meglátjuk, használ-e, most mindenestre úgy izzadok, mintha negyven fok lenne a lakásban. Remélem, a fájdalmat is végleg kiizzadom. Mindig történik valami csodálatosan érdekes a testemben. Tudom érte szeretni.