Szabadság

Mivel napok óta folyik az adok-kapok alaptanterv ügyben, és persze az is látszik, hogy nagyjából hiába, mert a közbeszédből régen kiveszett az észérvekre alapozott vita kultúrája, én is sokat gondolkodom azon, merre menjek tovább. 

Nem mondom, hogy holnap felmondok, de azért érdemes elgondolkodni, muszáj-e hosszú távon olyasmit csinálni, ami nem jó senkinek. Még akkor is, ha a lelkiismeretes tanár elsősorban a gyerekek érdekeit nézi, hiszen a közvélemény nemigen tesz különbséget a tanárok között. Tudja a fene. Azért a lelkiismeret se mehet az ember egészségének a rovására. Vagy lehet, hogy úgy van ez, mint az irodalomban: ahogy csak a halott író érdekes, úgy csak a halott tanár értékén érdemes elgondolkodni? Nade mit csinál az ember, amikor már halott? Akkor már hiába akarja olvasással és utazással tölteni a napjait.

Más. Most három napig nem lesz közöm az iskolai mindennapokhoz, hurrá, és bármennyire is feszített lesz a továbbképzés programja, mégis más ez, mint a zsinórban tartott órák tömkelege, a sápadtan dülöngélő diákok, és a tanáriban zokogó szülők által generált stressz. Milyen jó volna, ha tényleg megvalósulna az, ami más országokban meg tud, és kaphatnának a tanárok mondjuk hét évente egy évet arra, hogy megújuljanak szakmailag, és törődhessenek végre az egészségükkel. Bár azzal ugyebár minden nap kellene. Nehéz eldöntenem, hogy a világ lett ilyen követelőző, vagy mi lettünk olyan hülyék, hogy azt gondoljuk, ez a mókuskerék az értelmes élet. 

Más nincs, most egy hétig jövök-megyek, keveset foglalkozom a közzel, inkább csak örülök az életnek és a barátaimnak. Mert az életnek végeredményben rólunk kell szólnia. Legyen ma vidám a zene is.