Párhuzamosok

Hogy milyen távol van a valóság attól, ami a döntéshozók fejében van, azt mindig is tudtam, de ennek ellenére is rá tudok csodálkozni az ötleteikre. Tegnap éppen a nyári nyelvtanulási kurzusokon való részvétel feltételrendszereire. Mert azt még csak értem, hogy egy szülőnek alá kell írnia valamiféle papírt, de ez az aki nincs itthon, menjen el egy konzulátusra, és ott írja alá ötlet, ez tényleg baromság. Baromság, mert azt feltételezi, a külföldön élő szülő szabadon rendelkezik az idejével, és valószínűleg az adott ország fővárosában él. A valóság ellenben az, hogy a szülő külföldön egy kisvárosban melózik ezerrel, hogy itthon a családnak legyen vajaskifli. Nem, nem ér rá egyszer csak beugrani a konzulátusra, amikor a pályázati felületen egy tetszőleges időpontban letölthetővé válik a nyomtatvány. 

Az a baj, hogy úgy csinálnak a döntési pozícióban lévő emberek, mintha olyan országban élnénk, ahol csupa középosztálybeli, fehér, katolikus és boldog egyetértésben élő család volna, akik reggelente mosolyogva ébresztik egymást kávéval és frissen sült brióssal, aztán elindulnak kéz a kézben boldogan, a jól fizetett munkahelyükre. A határozatoknak, törvényeknek, meg mondjuk a NAT-nak gyakorlatilag semmi köze nincs a mindennapok valóságához. Hogy ez miért nem tűnik fel a döntéshozóknak, arról sajnos lövésem sincs. Talán soha nem hagyják el az irodájukat, de az egészen biztos, hogy a minisztériumi íróasztalokon túlról semmi sem látszik a hétköznapok küzdelmes nyomorából. Miféle párhuzamos univerzumokban szürcsölgetik a frapuccsínójukat ezek az emberek vajon?

Más. Csatlakoztam egy csoporthoz, az a nevük: Iskola a határon, mert elegem van a mindennapi munkámat megnyomorító pöcsökből is. (Ezt a kifejezést nemtől függetlenül használom, de valamiért az az érzésem, ilyen szar tanterveket főleg impotens faszik izzadnak ki magukból.) Legyen lázadás, én azt mondom. Nem akarok tanár lenni egy ilyen szar rendszerben. Mondjuk akarok-e bármi lenni egy ilyen szar rendszerben? És miért nem lehet normális életet élni?? Stb. Van a tarsolyomban még vagy száz értelmetlen kérdés. 

Más nincs, de ma talán kiderül, mi van a nyakammal. Jó lenne végre tisztán látni, hogy együtt tudjunk dolgozni a gyógytornásszal, meg egyáltalán, végre megnyugodjak, hogy nem valami cukker tumor növekszik bennem, és főleg hogy elhagyhassam végre a rohadék fájdalomcsillapítókat, mert most már az emésztőrendszerem is bemondta az unalmast. Mondjuk nem árt egy kis súlycsökkenés, de jobb volna normálisan, több mozgással, rendes diétával elérni ugyanezt.