Útravaló

A tegnapi nehéz nap után, mert a hétfők az iskolákban különösen kegyetlenek, nem sok kedvem volt megint útnak indulni este egy szomszédos megyeszékhelyre. Elfáradtam az értelmetlen bürokráciában, amitől elhalványodik az értelmes élet reménye. 

De a nehéz indulás ellenére is érdemes volt autóba ülni, és a vasárnapi nyolcszáz kilométer után autózni még százat, mert nagyon sokat adott a koncert: életenergiát, bizalmat, bátorságot. És bár logikusan átgondolva a világ dolgait, az ember csak magában bízhat, megette a fene az egészet, ha másokban nem tud. Ép ésszel hogyan lehetne manapság bárkiben? Ezt joggal kérdezhetnénk, de erre, mint annyi másra, és talán unalmasan is ismételve, a szeretet a válasz. A szeretet a világ ócska, szakadt cirkuszának biztonsági hálója. Megtart, ha ugrani vagy kénytelen, vagy ugrani vagy bátor. 

Ültem tegnap sokszáz magammal együtt a teremben, és semmihez sem hasonlítható szeretetet éreztem a színpadon álló/ülő férfiak és a lány iránt. Szépek voltak, bátrak, és aligha lehetett volna másképp nézni, hallgatni őket, mint határtalan szeretettel. Talán az őszinteség, a manírok hiánya, talán a szavaik miatt volt, de olyan barátságot, lelki közösséget éreztem irántuk, ami elemelte a nap végét az egyébként mágnesként vonzó sötétségtől. 

Most ezt az útravaul kapott reményt, a szeretet bátor reményét igyekszem megőrizni a nap végéig.