Álmok

Nem tudom, az álmoskönyvek szerint mit jelent Istennel álmodni, de nekem álmomban nagyon is jólesett. Ebben az álomban Isten szombat hajnalban egy huszonéves, fekete fiúként ölelt magához. Azt hiszem, nem beszéltünk semmit, vagy ha mégis, azt elfelejtettem, mindenesetre a melegség és a biztonság végtelenül megnyugtató volt. Aztán találkoztam még valami ismerősökkel, akikre nem ismertem rá, és akik megörültek, hogy megjöttem, de mondtam nekik, hogy nem, még nem, és elrepültem. (Mondjuk az tény, hogy eleinte kellett kicsit erőlködnöm, hogy felemelkedjek..., talán nem kellett volna este sütit ennem.)

Túl vagyunk a második heti bezártságon, és volt már érzelmi hullámhegy, meg hullámvölgy, aggódás másokért,  némi enyhe tünet, vagy pszichoszomatikus, vagy sem, nehéz eldönteni. Mindenesetre igyekszem zéróhoz közelítő kontaktszemélyeket produkálni, bár anyámnak minden nap eszébe jut valami, amit vinnem kell neki, de akkor se megyek hozzá naponta, és pláne boltba nem megyek naponta. Mondjuk kaptam tőle egy ilyen sebész maszkot, de hát az nem mosható, de azért felveszem, amikor kimegyek. 

Az iskolai munka megy, bár elég sokat kell hajkurászni a gyerekeket, meg telefonálgatni, élnek-e vagy technikai problémáik vannak-e, esetleg csak nem találják még magukat ebben az új világban. Szerencsére csak kevesen betegek, többségük időbeosztási problémákkal küzd, meg a hülye alkalmazásokkal. Ezen nem csodálkozom, nekem is hasonló problémáim vannak.

Ami az izolációt illeti, az nem esik jól, de most megfogadtam, hogy minden nap kimegyek a levegőre sétálni egyet. Mármint ha semmiféle tünetet nem észlelek magamon. De ez is nehéz, mert az ember nehezen tudja megítélni, hogy egy kis orrfolyás, szájszárazság, szédülés épp a bentlét tünete, amin a séta segít, vagy esetleg fertőzött, és akkor meg egy lépést se. Jó volna ebben okosabbnak lenni. 

Más nincs. Most megyek, mert kezdődik az Amszterdamban élő barátnőm jógaórája. Nesze neked fegyelmezett munkavégzés.