Csend

Hogy felfordult a világ, amiben eddig éltünk, az már mindenki számára egyértelmű, de ami talán a legfeltűnőbb mostanában, az a csend, ami körülvesz bennünket. Ennek egyik oka nyilván a külső zaj csökkenése, kevesebb autó, kevesebb ember az utcákon, de most úgy érzem van valami belső csend is, amiben magunkra maradtunk. Ebben a belső csendben élünk, ebben keressük a válaszokat az élet nagy kérdéseire: mit fogunk most kezdeni magunkkal, a világgal, egymással. Olyan kérdéseket teszünk fel, melyeket eddig csak ritkán kényszerültünk feltenni. 

Tegnap reggel jó korán én is elmentem bevásárolni, hogy legyen itthon kaja, míg megjön jövő keddre a házhozszállítás, ha mégis teljes karantén lesz, de a bolt persze tömve volt. Gondolom, mindenki így gondolkodott. De tegnap más volt vásárolni, mint egyébként: az emberek néma csendben rakosgatták a bevásárlókocsijukba az élelmiszereket, alig-alig szóltak egymáshoz az együtt vásárlók, és végtelen türelemmel várták meg, míg a másik kiveszi a zsemlét, zacskóba varázsolja a zöldséget.

Csend van, várjuk, ami jönni fog. Olyan érzésem van, mintha lassított felvétel lenne ez az egész. Aztán tegnap este kicsit beszélgettem a doktorral, csak online persze, bármennyire is szeretném élőben megveregetni a vállát, ez most nem lehetséges. Rajta is azt éreztem, mint ahogy sok egészségügyi dolgozón most érezhetik a barátaik, a szeretteik, hogy olyan, mint amikor feláll egymással szemben a két hadsereg a csata előtti utolsó percekben, teljes páncélzatban, az idegek pattanásig feszülve, de közben az egész csatateret megüli a néma csend, még a madárdalt is hallani. Az utolsó percben járunk, az ütközet mindjárt elkezdődik, és nagyon sokan, de az egészségügyben dolgozok pontosan, tudják, hogy lesznek olyanok, akiknek talán az életét is fel kell majd áldozni azért, hogy segíthessenek másoknak. 

Azt hiszem, amikor arról panaszkodunk, milyen nehéz itthon a seggünkön megülni, érdemes inkább azon elgondolkodni, mit és kinek tudunk segíteni. Az itthon üléssel, a semmit nem csinálással, bármilyen abszurd is, életeket menthetünk. Persze közben kicsit megőrülünk, de most azoknak segítünk a legtöbbet, aki egy hét-két hét múlva talpig izzadságban, kialvatlanul, éhesen állnak az ismerőseink, a szeretteink, vagy ne adj isten a mi ágyunk mellett, és akik semmit nem szeretnének jobban, mint aludni négy órát egyhuzamban, vagy főzni valamit a gyereknek, vagy megnézni úgy egy filmet, hogy közben ne kelljen arról dönteni, ki kaphat még oxigént, hogy ki maradhat még életben. 

Ha a csend nehéz, hívjunk fel valakit, akinek jól jön egy-két emberi szó. Bárkit.