Egyedül

Élni nagyon nehéz néha, de mivel egyelőre jobb ötletem nincs, mégiscsak maradok az evilág mellett.

Szar ez a koszfészek, de néha jut benne hely az örömnek is, ami ellensúlyozza a sok-sok rosszat, ami a mindennapokban a nyakunkba zúdul. 

Elég nyomott voltam egész héten, és se a külvilág, se a közvetlen környezetem nem segített abban, hogy ezt a nyomottságot félvállról vegyem. Lehet, hogy a megfázásnak is volt ehhez köze, de azért a hírolvasás se dobott fel: a szakma tehetetlenül vergődik a NAT szorításában, és bár vannak örömteli fordulatok, mint például az egyházi iskolák átgondolt nyilatkozata, azért alapvetően minden nap nehéz szívvel megyek dolgozni. Bevallom, a készülődő világjárvány is nyomaszt. Nem azért mert azt gondolom, épp egy nyomorult vírusba fogok belehalni, vagy hogy mind meghalunk (ez nem is ártana ennek az elgyötört bolygónak), inkább a leppattant egészségügy, meg anyám miatt aggódom.

A rosszkedvnek más oka is van, amit most nem részletezek, majd eljön annak is az ideje, amikor ezen fogok itt sírdogálni. Egyelőre csak itthon, a négy fal közt depizek, meg szegény BH-t nyomasztom a parttalan szomorúságommal, de majd megemberelem magam idővel, és akkor megint szépen fogok tudni mosolyogni.

Sokszor mondják, a változás elengedhetetlen része az életnek, amit én készséggel be is látok, de van, amikor nehéz megbírkózni a világgal. A gyógytornász azt mondta, most már jógázhatok, talán az is segít majd. Vannak helyzetek az életben, amikor az ember egyedül csak magára számíthat. Még jó, hogy edzésben vagyok.

Más nincs, csak egy tonna munka, meg a szomorú napok egymásutánja. Majd azért a héten iszom egyet, hátha az is segít. A zenét ajándékba kaptam, köszönet érte.