Fejben

A második social distancing hét kezdődik ma, és miközben nyakig ülök a munkában (tanulni kell az időbeosztást), és tényleg semmire sincs időm, egy csomó klassz dolgot is megtapasztaltam, ami az emberi segítőkészséget példázza. Az osztályomba járó diáknak például, aki gép hiányában nehezen tudta csak megoldani a feladatokat a telefonján (az se egy csúcsmodell nyilván), az egyik szülő vett egy használt gépet, hogy legyen neki min tanulni. Meg aztán még egyet, hátha van még rászoruló a suliban. Hát így.

Ami a nagy helyzetet illeti, kezdem megszokni az izolációt. Minden nap meditálok, és tornázom kicsit, ez utóbbit majd fejleszteni kell. Mióta letettem arról, hogy elkerüljem a vírust, és inkább feltételezem, hogy már elkaptam, a kedvem is jobb. Nem magamra vigyázok, hanem másokra. Hagyok azért minden nap egy kis időt a sírásra is, jobb kiengedni a feszültséget, így hamarabb el is múlik a rosszkedv. 

Már a szorongás is alábbhagyott. Nyilván féltem a szeretteimet féltem, nem görcsösen, óvatosan. Olvasok mindenféle jótanácsokat persze, hogy hogyan lehet elkerülni a fertőzést, de nyilván nem nagyon lehet, ha kijár az ember, én meg azért időnként elmegyek anyámhoz, viszem a bevásárlást ésatöbbi. Nem nyalogatok ugyan út közben senkit, de azt remélem, én nem fetőzök meg másokat. 

Más nincs. Dolgozom ezerrel, hiányoznak a diákjaim, a barátaim, hiányzik BH, hiányzik, hogy meg lehessen ölelgetni másokat, de majd az is lesz megint egyszer. Még akkor is, ha ennek az egésznek a vége most még felfoghatatlan távolságban van. Ja, és van száz darab krétám. Pazar.
Az olvasás meg a fordítás mellett néha utazós videókat nézek, mert hiányzik a friss levegő. Ilyenkor elképzelem, hogy összeborzolja a hajam a szél, hogy hallom a parton a sirályokat, hogy a homok melegen ölele körbe a lábujjaim. Szeretek utazni még így fejben is. 

br />