Inkább

Szépen haladunk, a hétfőn csak úgy, mint egy mérsékelten kellemetlen rémálmon, átestem. A parafrázis ellenére nem mondanám különösebben romantikusnak a napjaimat, inkább csak teszem a dolgokat automatikusan, pipálok tennivalókat a listáról, de minden különösebb öröm nélkül.

Annak idején, még középiskolás koromban voltak ilyen egykedvű, örömtelen napjaim. Emlékszem, azt mantráztam magamnak, hogy ha az Abigélben kibírták a lányok, én is kibírom. És tessék, kibírtam akkor is, most is kibírom. Mondjuk az más kérdés, hogy most azért több eszem van ennél, és nem ellégszem meg ennyivel. Nem nagyravágyásból, önvédelemből.

Ennek megfelelően igyekszem minél kevesebbet, és minél hatékonyabban dolgozni annak érdekében, hogy ne haljunk éhen. Nehéz jól egyensúlyozni, főleg a csodálatos fizetésem és az emelkedő árak függvényében. Tegnap felhúztam magam az emelt szintes dolgozatok javításán, kizárólag egy távoli gimnáziumban (tömegközlekedéssel legalább negyven perc) lehet javítani, mert az ottani főnök kitalálta, hogy idén csak ő lehet a javításvezető. Magyarázat nincs. Hát én meg ma reggel szépen töröltem a vállalásom. Javítsa ki az ötszáz dolgozatot, aki akarja. Én tényleg évek óta félig szívességből, félig szakmai megfontolásból javítottam, de olyan szarul fizetnek, hogy ezért szívatni magam őrültség. Egyszerűen jobban megéri, ha vállalok még pár másik órát inkább, és akkor nem ülök a ledolgozott napom után még hosszú órákat egy ronda terem kényelmetlen székén. Gondolom elhivatottságból fekete pont, de életben maradásból meg egy pipa.

Egyébként is megjött a kedves, bazmeg írjál portfóliót levél, és arra is rájöttem, hogy nekem tényleg semmi kedvem ehhez a cirkuszhoz. Azért töltsek el heteket egy értelmetlen feladattal, hogy aztán ostoba emberek okoskodjanak? És ha ügyes kislány vagyok, akkor gurít majd a hatalom bruttó tízezer forinttal többet? Már persze, ha addigra el nem törlik ezt az egész faszságot, mint ahogy a szakképzésben feleslegesen magukat kínzó tanárok jártak. Lehet, hogy jobb volna végiggondolni, és hagyni, hogy kirúgjanak. Aztán csinálni valami mást. Pakolni a Lidlben nem vágyom, de most már olyan alacsony a tanári fizetés, hogy aligha tudnék ennél kevesebbet keresni. Ha meg többet, az még jól is jönne a nyugdíj előtt.

Más nincs, a madarak csicseregnek, én pedig vidáman fordítom a boszorkányos-oroszos fantasy-t, ami olyan kiszámítható, hogy tudnék egy tucat ilyet írni. De az van, hogy most még ez is jobb, mint az idegbeteg közoktatás.
Mivel inkább az életbe szeretnék belehalni, mint a munkába, igyekszem magam jól érezni. Ehhez itt van Leon Bridges, a nagy kedvenc. Varázslatos pasi, és nagyszerű zenész.