Kivárunk

Azt hiszem, nem bagatellizálva a jelenleg világjárványt okozó vírus jelentőségét, hogy mégis csak az emberi hülyeség a legveszélyesebb a világon. Mondjuk az is igaz, hogy jutalma a kihalás, úgyhogy van bennem megnyugvás is. Jobb lesz a világegyetemnek nélkülünk.

Ennyit akartam most a vírushelyzetről, a tegnap megkezdett bejegyzésben itt hosszasabb, érvelő jellegű szöveg volt, ettől mára elment a kedvem. Egyelőre barátkozom a lebutított élettel, amiből azért elég sok szépség kiveszett most: koncertek, színház satöbbi. Pedig az ilyesmi megszépíti a nyomort és a kilátástalanságot. De nyilván elkerülhetetlenek az ilyen intézkedések. Viszont második napja nem tudok dolgozni, mármint a fordításra gondolok. Képtelen vagyok koncentrálni. Kedden még szenvedtem, de tegnap már csak bámultam a megnyitott dokumentumot. Pedig az még kell, gondolom, a társasági élet hiányának lehet gyógyszere az olvasás.
Én is olvasni fogok most majd egy darabig, mert hajlamos vagyok a túlzott szorongásra, az olvasás pedig erre is jó, csak kell egy-két fordulatos regény. Esetleg film. A világhelyzetet leszámítva jól vagyok, a nyakam nem fáj, a derekam is csak ritkán, hiába no, a tavasz megfiatalítja az embert. A reggeli napsütésben kifejezetten bizakodva tekintek a jövőbe. Ma reggel valamiért Petri egyik verse jutott az eszembe, hogy eljutunk a napsütötte sávig mi is. Nagyjából ugyanazon a szörnyű úton, ahogy ő.
Más nincs. Kivárunk.