Ötödik nap

Ötödik napja vagyunk itthon, szokjuk a 24 órában közös teret, szokjuk a fura, új világot, dolgozunk azon, hogy ne szorongjunk, meg valahogy legyen rend körülöttünk. Most minden nehéz. Mi egymásnak, mi magunknak, a világ és persze nehéz a többi ember is úgy általában.

A digitális oktatásnak csúfolt káosz persze épp olyan, mint amilyen az iskola is volt, nem lett attól jobb semmi, vagy csak egy-két tanár esetében, hogy digitális platformokra kényszerültünk. Olvasom a szülői visszajelzéseket (saját osztály) arról, hogy van, ahol sok, van ahol hiányzik a magyarázat, pedig témazáró lesz (!), de azért a szülők főleg a szorongásaikat ventilálják, az egzisztenciális kudarcokat, a munkahelyükre bevonuló katonaságot, az egészségügyisek mondatai mögött pedig tisztán tapintható a félelem. Hát erre rakódik rá a százféle alkalmazás letöltése, a három gyerek negyven házifeladata, a működésképtelen vagy nem létező számítógép, a dolgozat fenyegetése ésatöbbi. Pazar. A nők most megint orbitálisan nagyot szívnak, és ez nem feminista vinnyogás, hanem tény. 

Ami a saját, egy hetes digitális tanárműködésem tanulsága az az, hogy sokkal kevesebb visszajelzést kell kérnem ezentúl, mert elfogy minden tárhelyem, és hogy nem íratok dolgozatot online. Ha szűk az időkorlát, bezavarhat a technika, ha meg nem, akkor ugye ki tudja, honnan az infó. Ez az eszköz nem alkalmas a mérésre, úgyhogy marad az az elgondolás, hogy érdekes feladatok esetén a diák saját érdeklődésétől hajtva szerez ismeretet, én pedig majd erről kérek visszajelzést. Én ebben bízom, mert az a megszállottságom, hogy az emberben ott lakik az érdeklődés. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek is nagyon szoronganak, a társas kapcsolatok drasztikus csökkenésével pedig nehezen is tudják oldani ezt a szorongást. 

Ami nekem tanulság az feltétlenül az, hogy jövő héttől konkrét munkaidőm lesz (egy ebédszünettel), különben megbolondulok. Ezt az online tanítást valójában napi 24 órában lehetne csinálni, de az nonszensz. Azt is elhatároztam, hogy legalább két hétre előre dolgozom, így amikor elkapom a vírust, nem kényszerülök géphez ülni. És igen, gép. Gyilkos dolog ez a home office, most érzem csak igazán. Minden reggel csinálom a gyógytornát, de hát még így is. Szóval testmozgás és relaxáció is kell. Meg ami még van, hogy mostanában jobban szeretek élőben beszélni a barátaimmal. Hiányzik a hangjuk. (Meg persze az ölelésük is, de azt hagyjuk is.)

Más nincs. Miután a húgom hétvégén kidobta a konyhapolcról a krétát, és ezen nyavalyogtam szegény BH-nak, rendelt nekem száz darabot. Szóval aki errefelé lakik, és kellene neki egy kis kréta, szóljon, mert azt hiszem, ez nekem életem végén túl is elég lenne. Még az is van, hogy fel kellene fúrnom pár képet a falra, mert unom az irodám. Ha lehet, maradjatok otthon, és kérjetek segítséget, ha kell. És persze hívhattok is.