Vizet áraszt

Olyan gyorsan szaladnak a napok egymás után, mint a hegyi patak hóolvadáskor, ami egyszerre örömteli és ijesztő is. Örömteli, mert a hétvége jó, ijesztő, mert ehhez képest nagyon lassan fogynak az oldalak a boszorkányos könyvből. Valahogy jobban ki kellene használnom azt a kevés időt, ami erre a munkára jut. Lehet, hogy boszorkány kellene hozzá, de legalábbis egy kályhaszellem, bár ha nincs kályha, attól tartok, kályhaszellem sincs. Majd ez is megoldódik valahogy.

Viszont a nemzetközi helyzet fokozódik, mondaná Virág elvtárs egy aktuális sajtótájékoztatón, mert ha az ötvenes évek lennének, akkor az operatív törzsben ott volna ő is. Illetve... Na mindegy, a pánikolásról lemondtam, inkább őszinte érdeklődéssel figyelem, ebből mi a jó élet lesz. Hogy fogunk mi ebből kijönni vajon? Jól aligha. Miközben van ebben az egész őrületben valami vigasztaló is, mert el lehet engedni azt a téveszmét, hogy a világon minden rajtam múlik. Itt most nem sok minden múlik rajtam, maximum a kézmosás, meg az éberség. Aludni szerencsére nagyon jól alszom.

Más. Tegnap mindenki aláírta a nyilatkozatot, aki akarta. (Nagyzolok. Nem nagyívű, csak egyetlen mondat a zsarnokság ellen.) Nem bízom benne, hogy ettől bármi is változik, nemigen érdekel senkit, mit nyavalyognak a tanárok. Talán tényleg fel kellene mondani... ésatöbbi. Erről mindig csak ugyanazt tudom mondani. Közben meg azért ez fontos. Hogy nem akarunk mindig kussolni simán. 

Más nincs. Nem sok jó dolog van mostanában, de a madarak csicseregnek, itt a tavasz a nyakunkon, és egy újabb, sötét tél van a hátunk mögött. Energikussá és bizakodóvá tesz a napsütés, mega  fény, bár reggelente még odafagyok a buszmegállóba. Talán elfújja a betegségeket a tavaszi szél. 

Azt hiszem, igazából zenélni szeretnék, méghozzá olyasmi szenvedélyességgel, mint a The Teskey Brothers. Ha az arcukat nézem, azt látom, érdemes élni.