Azzal együtt
Ha szomorú vagyok, az nem a boldogság helyett van. Hanem azzal együtt. (Esterházy Péter)
Először és legfőképpen a mai naphoz hozzátartozik a kívánság, hogy Isten tartsa jól és jó helyen Esterházy Péter lelkét, mert boldogságunkat neki is köszönhetjük mi mind, akik magyarul kelünk-fekszünk, esszük az ebédet, és káromkodunk a világ szerencsétlen folyásán borongva.
Édes hazám, fogadj szívedbe – írta a pár nappal ezelőtti születésnapos, mi meg mondhatnánk: Édes apánk, fogadj szívedbe – és itt Esterházyra gondolnánk, a mi nyelvünk és gondolataink apjára. Atyám! – jó, ezt talán nem mondanánk neki, hátha rosszul venné ki magát, esetleg sértődéshez vezetne odafönn, és akkor miféle ajtók miféle csapkodására volna mód sértődöttségükben.
Hát elment, most akkor csak emlékszünk rá, még azok is jól, akik nem találkoztak vele, mert úgy volt itt köztünk, hogy a szavai miatt szinte mindenki ismerte. Az emlék kedves, a hiány kedvetlen. Úgy parafrazálnám, hogy szar. Azért tegnap megnéztem az emlékfilmet, sokadszor, és azt szerettem megint a legjobban, ahogy Dés beszélt, meg ahogy Darvasi és Grecsó vihogtak. A halál ugyanis tényleg szar, de közben az élet jó. És az ő szavaikban élet volt.
Ami még ezzel a halál dologgal kapcsolatban eszembe jutott ma, az az őrült számmisztika. Hogy számolják a holtakat, a betegeket, a gyógyultakat. Nem, persze, azt értem, hogy a világszervezeteknek le kell jelenteni, de nekem mi dolgom a számokkal most? Adjam őket össze, vonjam ki, osszam el, emeljem négyzetre? Vagy milyen új liturgia is volna ez? Felemeljük a számunkat az Úrhoz. Esetleg lottósorsolás. A mai nyerőszámaink... Mit nyerünk? Még hány évet? Érdemes-e nyerni egyébként is?
Amennyire szeretem a számokat, most ez a kiszámolósdi idegesít. Már csak azért nézek rájuk reggel, hogy visszarángassam magam a szürrealitásba, hogy eszembe jusson, ja ez még mindig az a rémes világ, de rossz, hányingerig futó emlékeket ébreszt bennem a tudat, hogy embereknek számokat adnak. Én nem akarok így gondolni senkire, ennél többre tartom az emberi életet. (Mindez kozmikus szempontból vicces, ezt készséggel elismerem.)
Más nincs. Olvasgatok néha okosságokat a neten, de többnyire hülyeségeket. Az újságírás, igazat kell adnom Zaphodnak, megszűnt létezni. Írástudatlanok olvasni resteknek szóló szavaival van tele a világ. Talán a könyvekhez kell visszatérni, még akkor is, ha saját sorsunkért felelősek vagyunk. A könyvek úgy mondanak igazat, hogy nem arról beszélnek, ami történik, hanem arról, ami van.
Közben dolgozom, BH-val pedig közös távprogramokat eszelünk ki. Tegnap sétálni voltunk. Ha szomorú vagyok, az nem a boldogság helyett van. Hanem azzal együtt. (Születésnapi intertext.)
Marjan Farsad iráni énekesnőbe tegnap botlottam bele. Azóta nem tudok betelni ezzel a csodálatos hanggal, és a nyelvvel, amiből nem értek semmit.
Hát elment, most akkor csak emlékszünk rá, még azok is jól, akik nem találkoztak vele, mert úgy volt itt köztünk, hogy a szavai miatt szinte mindenki ismerte. Az emlék kedves, a hiány kedvetlen. Úgy parafrazálnám, hogy szar. Azért tegnap megnéztem az emlékfilmet, sokadszor, és azt szerettem megint a legjobban, ahogy Dés beszélt, meg ahogy Darvasi és Grecsó vihogtak. A halál ugyanis tényleg szar, de közben az élet jó. És az ő szavaikban élet volt.
Ami még ezzel a halál dologgal kapcsolatban eszembe jutott ma, az az őrült számmisztika. Hogy számolják a holtakat, a betegeket, a gyógyultakat. Nem, persze, azt értem, hogy a világszervezeteknek le kell jelenteni, de nekem mi dolgom a számokkal most? Adjam őket össze, vonjam ki, osszam el, emeljem négyzetre? Vagy milyen új liturgia is volna ez? Felemeljük a számunkat az Úrhoz. Esetleg lottósorsolás. A mai nyerőszámaink... Mit nyerünk? Még hány évet? Érdemes-e nyerni egyébként is?
Amennyire szeretem a számokat, most ez a kiszámolósdi idegesít. Már csak azért nézek rájuk reggel, hogy visszarángassam magam a szürrealitásba, hogy eszembe jusson, ja ez még mindig az a rémes világ, de rossz, hányingerig futó emlékeket ébreszt bennem a tudat, hogy embereknek számokat adnak. Én nem akarok így gondolni senkire, ennél többre tartom az emberi életet. (Mindez kozmikus szempontból vicces, ezt készséggel elismerem.)
Más nincs. Olvasgatok néha okosságokat a neten, de többnyire hülyeségeket. Az újságírás, igazat kell adnom Zaphodnak, megszűnt létezni. Írástudatlanok olvasni resteknek szóló szavaival van tele a világ. Talán a könyvekhez kell visszatérni, még akkor is, ha saját sorsunkért felelősek vagyunk. A könyvek úgy mondanak igazat, hogy nem arról beszélnek, ami történik, hanem arról, ami van.
Közben dolgozom, BH-val pedig közös távprogramokat eszelünk ki. Tegnap sétálni voltunk. Ha szomorú vagyok, az nem a boldogság helyett van. Hanem azzal együtt. (Születésnapi intertext.)
Marjan Farsad iráni énekesnőbe tegnap botlottam bele. Azóta nem tudok betelni ezzel a csodálatos hanggal, és a nyelvvel, amiből nem értek semmit.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése