Utak

A sebezhetőség ösvény, írta ma reggeli levelében Adriene, és ezzel összhangban a mai gyakorlás első pozíciója a magzatpóz volt. Érdekes, milyen sokan és sokszor beszélnek az útról, pedig azt is olvasom: Az út, mely szóba fogható, nem az öröktől való (WS fordítása). 

Beszélni akarunk az útról; ha nem találjuk, azért, ha megtaláltuk azért. Ez szerintem nem baj, sőt. Emberi dolog utakról beszélni, micsoda utakról, meg a saját útról, de talán nem haszontalan azt belátni, hogy az az út, amin én járok, nem lehet másé, és nem is lehet az örök út. De az talán nem tévedés, hogy hasonlíthat rá. 

A nagyhét beköszönte előtt az is megfontolandó gondolat, ha a keresztény hagyományok keretében próbáljuk meg az utakat értelmezni, hogy Krisztus követése nem a kereszthalált jelenti, de jelent önfeláldozást és sebezhetőséget is. És jelent segítséget, gyógyítást, nem feltétlenül professzionális gyógyítóként, hanem mert az emberség, a megértés, a segítségadás valóban gyógyít. (Szeretetfundamentalista leszek, ezt találtam ma ki BH-nak.)

Tegnapig egyébként eszembe se jutott a Húsvét, az eddigi monoton hétköznapokban nem talált helyet magának az ünnep, Virágvasárnapra mégis megérintett valami, méghozzá az ünnep legegyszerűbb formája, az életöröm. A lét öröme. Ami, ha nem is az örök út, hasonlít rá, hiszen a Teremtő és/vagy az ember egyik legfőbb ismérve az öröm. 

Persze nem, egy percig sem gondolom, hogy a járványból majd tanul az emberiség, vagy ha tanul is, a tanulság rövid életű lesz: nem leszünk hosszú távon kedvesebbek a természethez, nem zsákmányolja ki, aki teheti, embertársait (vö. mai FB hírdetés maszkokkal, már csak maszkhírdetéseket látok, az oldal címe cinikusan - ugyismegveszed.hu). És azt sem hiszem, hogy ez a járvány tanulságként küldetett. Csak van.

Más nincs, kellene szereznem virágot valahonnan, de fogalmam sincs, honnan, mert a piacok zárva, a zsúfolt szupermarketekbe pedig nem vágyom, ráadásul ott ritkán van szép virág.