Fákról

Lassan két hónapja van karantén, ami persze valójában nem karantén, hiszen ki lehet járni, szóval inkább amolyan ajánlott karantén. A kedvem továbbra is ingatag, asszony vagyok vagymi, néha van bennem valami bizakodás, de főleg nincs. 

Pedig lehetne akár jó kedvem is, hiszen hétfőtől lazítások jönnek, lehet maszkban kávézni (wtf?), és kinyitnak az üzletek. Még egy kicsit örültem is, hogy nekünk itt vidéken jut egy kicsi a szabadságból, de aztán az is lehet, hogy igaza van a kolléganőmnek: az érettségizők mellett mi vagyunk az emberkísérlet elsődleges célpontjai. A kormányzat sosem meri Budapestet piszkálni, ott jobb az emberek érdekérvényesítő képessége, a vidék viszont mindig is feláldozható volt, és most sincs ez másképp. Olvasgatom az örömteli posztokat, hurrá, túl vagyunk a csúcson, ez itt a plató, innen jobb lesz, de valójában erről szó nincs, semmiféle csúcson nem vagyunk túl, innen lesz igazán nehéz. Ezen persze nem érdemes károgni, ezt tudtuk eddig is, csak közben eluntuk otthoni magányunkban a nagy felkészülést. Talán így volt jobb, bár ez sosem fog kiderülni.

Az élet utat tör magának, nekünk pedig épp ideje hozzászoknunk, hogy nem mi  vagyunk a kozmosz faszagyerekei, mi is csak egy sejtburjánzás vagyunk egy apró bolygó felszínén, melynek életlehetőségei alaposan behatároltak. A valóság (mi is lehet az vajon?) viszont az, hogy nem nagyon hiányozna ez a túlszaporodott organizmus a kozmikus egyensúlyból, ha holnapra egy sem maradna belőle. Amire egyébként viszonylag nagy esélyünk is van, gondolom, még vírusok és szuperbaktériumok nélkül is. 

Más. Minden nap sétálok, most már egyre többet (egyre több a démon ugyebár), és odáig jutottam, hogy már az eső sem érdekel. Egyedül az szab csak gátat a zuhogó esőben való sétálgatásnak, hogy nincs vízálló cipőm. Kellett volna rendelnem gumicsizmát, meg vastag harisnyát, de elfelejtettem, hogy esős évszak kezdődik. Mostanában mindent elfelejtek.

Más nincs, az önsegítő csoport kissé lefogyott, csak a jó fej pszichológus csaj volt tegnap, meg rajtam kívül még egy nő. Jót beszélgettünk, meséltük, ki hogy bírja, és rácsodálkoztam önmagamra, tényleg mennyire hajlamos vagyok már előre elgyászolni a bizonytalant is. Majd gyakorlom, hogy ne fájjon kétszer ugyanaz.
Közben meg nem csinálok mást, csak állok és várok, mint egy öreg fa. A fáknak is mindegy, türelmesek-e vagy sem, de azért amikor ennek az egésznek vége, magamra tetováltatom ezt a félig élő, félig kiszáradt fát.