Fogadás

Ma reggel olvastam egy jó interjút egy világutazó sráccal. Nem volt benne semmi olyasmi, amit még nem hallottam, mégis megérintett. Olyasmi lehet ez, mint az időjárásablak, amikor pár napig megközelíthetővé válik a világ egy-egy egyébként elzárt szeglete. Régi bölcsesség, hogy engedni kell, ami megy, és fogadni, ami jön, de nekem ma reggel tényleg megtetszett a fogadás kifejezés. Nem elfogadni, csak fogadni. Nincs benne erőfeszítés, valami természetes könnyedség inkább. Mint az engedésben is. Mentes a görcsös akarástól, az árral szembeni küzdelmes úszástól.

Talán tényleg sokkal kevesebb energiaveszteséggel jár ez a fajta hozzáállás, és több energia marad arra, hogy jól éljen az ember. Befogadni az életet egyszerűbb, mint mindig törekedni valamire, és talán éppen olyan sokat ad. Persze ez koránt sem jelent semmittevést, kevesebb munkát vagy ilyesmit, de talán több örömet igen. Mert akármilyen furcsa is, azt hiszem, a bánat is öröm. Sírni is öröm. A létezés öröme minden apró és nagy dologban ott lakik, legyen az jó vagy rossz.

Hát ilyen bölcsen ébredtem, aztán majd meglátjuk, hogy ha ránkzúdulnak a vendégek, sikerül-e megélni is ezt az egyszerű örömet.

Más nincs, csak annyi, hogy rákaptam a humuszkészítésre, meg persze az evésre. Ez a világ legjobb kajája. Már csak egy kis naant kellene sütni hozzá. Zenének legyen az általam rajongásig szeretett Mumford & Sons. Életenergia, zene, és ezek a mosolyok: csak szeretni lehet őket.