Játék

Ma reggel újraolvastam egy ezeréves blogbejegyzésem a Világ Mán (az a szép, közös blog se ma volt) Rahner A játszó ember című kötetéről. Valahogy eszembe jutott, mennyire szerettem a nyugalmat és a derűt, ami ebből a könyvből sugárzott. Az élet könnyed játékosságát.

Hiányzik mostanában a derű. Mondhatnám persze, hogy erről a világ tehet, de azért ez nyilván nem igaz, a derű és a nyugalom a belső táj sajátja, érdemes a külvilágot ebből kihagyni. Legyen a belső táj egy tó, gondoltam reggel, egy amolyan tengerszem, amiben visszatükröződik a nyugalmas égbolt kékje, és aminek a víze csak gyengéden hullámzik. 

A könnyed, játékos életet megőrizni (vagy épp újrateremteni, ha már elveszítettük) kicsit nehéz, pedig az élet súlya képzelt valami, és ahogy a gyerekkori mesékben, úgy most is lehet a súlyos kő madártoll. Elfújni a nehézséget könnyen, kijátszani a sorsot, nevetni a világon. Ez lehet cél, de nem lehet muszáj, mert a muszáj mindig nehéz.

Ilyen könnyed elmélkedéssel telt a rövid reggel, aztán a nap már nem ilyen könnyedén folytatódott. Több játék kell és kevesebb erőlködés, erre jutottam a tanítvány után, akiben nagyon sok van ebből a játékosságból, miközben olyan kemény, mint az acél. Biztos a sziklamászás a kulcs.