Színekre

Bár a számok elvileg objektív dolgok, a sok szám egy idő után valami szubjektív nemtörődömséget is eredményezhet. Amilyen nagy dolog, és amilyen bénító szorongás volt számomra a járvány eleinte, annyira kezd érdektelenné válni maga a betegség annak a még egy halálos járványnál is fontosabb ténynek az ellenfényében, hogy mi minden gonoszságot sikerült véghezvinni a járványügyi intézkedések örve alatt. 

Nem sorolom, azért van még egy-két hírportál, amelyik igyekszik az állandó borzongatás mellett tényeket is megosztani az olvasóival. Mondjuk egyre kevesebb ilyen akad, az is igaz. Mindenesetre tényleg érdekel, vajon mikor lesz vége a rendeleti kormányzásnak. Nem azért érdekel, mintha arra számítanék, akkor más lesz, pláne jobb, egyszerűen csak kiváncsi vagyok, eljön-e az önuralom pillanata, vagy most már ebben az önelégült, langyos, szarszagú vízben dagonyázik-e tovább a kormány. Ha nem rengeteg szerencsétlen, magára hagyott ember sorsa volna a tét, biztos röhögnék is. Kiröhögném magam, meg a többieket, akik bíztak abban, hogy a belső szabadság mellé, akad külső is. Hát nem akadt. Mi meg csak nézünk. A tízmillió hülye országa. 

Más. Bár már megszoktam az itthoni munkavégzést, és jobban is megy az időbeosztás, a kedvem alábbhagyott. Messziről baszogatni a gyerekeket egyáltalán nem okoz örömet, pláne, hogy közelről sem szoktam. Közben persze nem értem, hogy ha nekem legalább a munka ad valami keretet a napjaimnak, akkor hogy bírnak ezek a kamaszok hónapokig úszni a semmittevésben. Főleg, hogy az a benyomásom, ők maguk is utálják ezt. Akarattaigetosz. Kár, hogy nincsenek önismereti vagy pszichológiai, mentálhigiénés foglalkozások a tantervben. 

Mindeközben zajlanak az érettségik, a kávézók tele vannak a távkapcsolatokba beleunt emberekkel, én pedig kénytelen leszek bemenni ma az iskolába, hogy aláírjam az érettségi megbízási szerződésem, mert a magyar oktatási rendszer még arra is képtelen, hogy a papírozást távban megoldja. Persze semmi mást nem tud megoldani, amihez egy fikarcnyi kreativitás vagy modern szemlélet kellene, miért pont ezt sikerülne. Idén nem kaptam emelt szintes megbízást, talán büntiből, hogy nem vállaltam ügyeletet az írásbeliken, talán az egészségem iránti aggódás végett (hehe), vagy simán csak azért, mert első körben se vállaltam, csak szóbelit, mert túl messze volt a javítóhely. Bár pénzkiesés, valahogy mégis örülök, hogy idén ez a stressz kimarad az életemből.

Más nincs. Már nagyon várom, hogy feloldják az utazási korlátozásokat. A napi jó hír, hogy kevésbé vagyok ingerült az emberektől, de azért a túl sok személyes találkozást még kerülöm. Egyébként most jöttem rá, hogy a nyári szünet nekem egészen olyan, mint a karantén: itthon ülök a panelban, dolgozom, és várom azokat a ritka alkalmakat, amikor emberekkel találkozom. Lehet, hogy mégis el kell utaznom most már valahova nagyon messzire. Színekre vágyom. Kékre, zöldre, sárgára és vörösre.