Álmainkban

Most már, hogy gyakorlatilag (egy értekezletet leszámítva) vége a tanévnek, kicsit hátra lehet dőlni, és végig lehet nézni azon a sok hülyeségen, aminek ismét részesei lettünk.

A vírusveszély miatti digitális munkarendnek csúfolt káosz lecsengett, a tanárok és a szülők elvitték a balhét, miközben szegény gyerekek vagy örültek, vagy szívtak, motiváltságuktól, személyiségüktől, vagy éppen a család anyagi lehetőségeitől függően. Volt, akit nagyon megviselt a helyzet (szülő, tanár, diák), és volt, akit kevésbé, de egy biztos, az oktatási tárca öltönyös embereinek aligha okozott a helyzet álmatlan éjszakákat. A szülő beletörődött, hogy a gyereket ő tanítja hónapokig, a tanár beletörődött, hogy otthoni infrastruktúráját és szabadidejét beáldozza a hivatásáért, a gyerek szegény meg próbált lépést tartani, vagy szart az egészre, mert nem óhajtott belesimulni ebbe az abszurd helyzetbe. Kicsit mindenki belehalt ebbe az egészbe, kivéve, hangsúlyozom ismét, azokat, akiknek ez végeredményben a dolga lett volna. Hát így. Pont mint amikor gyógyszert visz az ember a kórházba, meg vécépapírt az oviba.

Persze a hivatástudat és a becsületes munka nem rendszerfüggő, de az, ahogy a tanárokat, szülőket, gyerekeket, ápolókat, orvosokat, munkavállalókat stb. kihasználják, már nagyon is az. És a járványhelyzet sok más szempontból is kapóra jött a NER-nek: lehet most úgy csinálni, mintha nem lett volna semmiféle ellenállás a NAT-tal kapcsolatban, lehet úgy csinálni, mintha a "digitális munkarend" valami siker volna.

A lózungok persze sok mindenre jók, csak épp a valóság attól még valóság marad. Az országban szinte semmi sem működik rendesen: a hivatalok, az egészségügyi ellátás, az iskolák, a szociális ellátás, és sorolhatnám. Minden csak azért és ott működik még valahogy, ahol elszánt, önfeláldozó, szakmailag hozzáértő emberek vannak, de belőlük is egyre kevesebb akad, hiszen sokan megint külföldre készülnek, vagy épp bele készülnek halni az életükbe.

Nem tudom, mi lesz még, de ebben a pillanatban csak a belső elvonulást érzem járható útnak. Az ellenzék tehetetlen vagy tehetségtelen, nem is érdekel már, az erkölcstelen hatalom pedig szabadon, korlátok nélkül garázdálkodik. Maradnak hát az egyéni megoldások, a nem befekvések, a nem meghunyászkodások. A szabad, demokratikus Magyarország pedig csak álmainkban létezik.