Szabadszombat

Bár nem ez az első szombat, amikor nem nyomaszt semmi, és amire nem terveztem különösebb tennivalót, mégis van ennek a mai napnak valami nagyon békés hangulata. Nyilván több oka is van, de az egyik ok talán az, hogy lassan rájövök, öregedni jó. Pontosabban fogalmazva, nekem jó, mert megszerettem, hogy nem kell annyira sietni. Hova is kellene? Mostanában már kortársak is meghalnak szép számmal, nekem pedig még vannak céljaim, de egyik sem olyasmi, ami nem tehető zárójelbe.

Mostanában arra gondolok, fiatalnak lenni bonyolult, mert van egy csomó elvárás, aminek meg kellene felelni. Minél idősebb az ember annál inkább megengedheti magának, hogy leszarja ezeket a külső elvárásokat, és egy vállrándítással intézze el, hogy az ideges többség a kockás hasra, a szőrtelen nemiszervekre, a csillogó BMW-kre, a doktorátusokra, és a szép, kertes házra szavaz mint életcélra. Amivel nem azt akarom mondani, hogy idősödve muszáj elhanyagolni magunkat, vagy hogy nem lehet drága autónk, kertünk. Inkább arra gondolok, hogy a belső elvárások, a független én végre felszínre tud törni. 

Persze az is lehet, hogy az életkorral együtt járó szabadság egyedi dolog, és lehet, hogy mások épp az ellenkezőjét élik meg. Én viszont most örülök, mert a gyerekkori és később a fiatalkori megfelelési kényszereimet csak az idő múlásával voltam képes levetkőzni. Szóval ahogy öregszem, úgy érzem az életemet egyre teljesebbnek és szabadabbnak: azt eszem és azt iszom, amit akarok, azt a ruhát viselem, amihez éppen kedvem van, azt szeretem, akit akarok, és azzal barátkozom, akivel jólesik.

Öregségemre így lettem szabad ember.