Ugyanaz

Lassan végére érek a Fauda című sorozat első évadának, és a sok erőszak és emberi nyomorúság közepette arra a korántsem új következtetésre jutottam, hogy az emberiség egy-egy csoportjának egymás iránt érzett gyűlölete örök, pedig mind egyformák vagyunk, mind ugyanazokkal az örömökkel, bánatokkal, félelmekkel és bizonytalanságokkal küzdünk ezen a bolygón. 

Micsoda faj ez a homo sapiens! Micsoda szépség, öröm és jóság, ugyanakkor micsoda rettenetes gonoszság és kegyetlenség lakik bennünk, az értelemmel felruházott állatban.

Az izraeli sorozat egyébként a palesztin-izraeli konfliktust mutatja be az Izraeli Védelmi Egység és a Hamasz küzdelmének tükrében, és miközben hajlamosak vagyunk azt hinni, az ilyenféle konfliktusokban az egyik oldalnak igaza van, a másik őrült, ez valószínűleg nem így van. Az első érdekes felfedezés az volt számomra, mennyire hasonlít egymásra a héber és az arab nyelv, hangzás alapján persze. Bár mostanára többnyire meg tudom különböztetni a két nyelvet, az is reveláció volt számomra, hogy az izraeli és a palesztin emberek gyakorlatilag ugyanúgy néznek ki. (Ezt persze az is erősíti, hogy az ügynökök egymás szervezeteibe beépülve dolgoznak, beszélik egymás nyelvét, és értelemszerűen pont úgy öltöznek, mint az egyik, illetve a másik közösség tagjai.)

A két csoport közti konfliktus pedig ezer szálon fonódik egybe, és soha nem is lesz vége, mert mindig van olyan vérontás, ami valakit mélyen érint, és ami továbbgörgeti a bosszút. Pedig a sorozat jól megmutatja, nem arról van szó, hogy vannak gonoszak és jók, hanem arról, hogy emberek vagyunk, és a megbocsátás olyan lecke, ami nem szolgálja a közösség fennmaradását. Mármint a kisebb közösségét. Az emberiség mint nagy közösség valamilyen oknál fogva nem jelenik meg alternatívaként. 

Persze ez látszik egyébként a mindennapjainkban világszinten is, akár Európát, akár az Egyesült Államokat, akár saját hazánkat nézzük. Ha nem tekintjük az emberiséget egyetlan nagy közösségnek, ha nem prioritás a nagy közösség minden tagjának boldogulása, egyenlő jogainak biztosítása minden tekintetben, annak újabb és újabb vérontás az ára. Amikor Amerika lángoló városait nézem most, vagy amikor a szélsőjobboldali felvonulásokat látom itthon, az az érzés érősödik meg bennem, hogy soha nem lesz vége, mert mindig lesz, aki úgy érzi, bosszút kell álljon. 

Ezzel nem azt mondom, hogy én különb vagyok, hanem azt, hogy mi mind ugyanaz az ember vagyunk. És amilyen öröm lehetne ez, olyan bánat mégis. Pedig az élet a legnagyobb kegyelem.