A lemenő nap fényében

Hirtelen ember vagyok. Ez nem mindig látszik rajtam, mert az indulataimmal gyakran megbírkózom magam is, de nagyon hálás vagyok azért, hogy amikor nem, amikor elragad a düh vagy a kétségbeesés, akkor mindig számíthatok a barátaimra. 

Miután ma egy teljesen lényegtelen dolog miatt kidühöngtem magam BH-nak, egy tárgy miatt, édes Istenem, hát mi a fene fontos van egy tárgyban mégis???, az jutott eszembe ő különösen sokat tett az elmúlt években azért, hogy a pillantásom, bár hajlamos rá, ne tévedjen a jelentéktelen dolgok földjére. Már évekkel ezelőtt, amikor egyik napról a másikra eltűnt tárgyiasult életem majd minden darabja, sőt cserébe jelentős adóssághoz is jutottam, ő csak annyit mondott: ez csak pénz. Azóta is gyakran eszembe jut ez a mondat, és mindig megállapítom, hogy ennél okosabbat aligha lehet mondani ebben a konzumvilágban, esetleg persze annyit még hozzá lehet tenni, hogy ezek csak tárgyak.

Bármennyire evidensnek is tűnik, hogy a tárgyak nem fontosak, hogy az emberek fontosak, mégis könnyű ezt elfelejteni. Nem tudom, miért. A korszellem is persze, meg talán az is, hogy a tárgy sokkal egyszerűbb. Megszerezni, birtokolni, mutogatni. A kapcsolatok nehezebbek. Embernek maradni, jól szeretni, elfogadni és adni, amit lehet, halandóként könnyűnek maradni sokkal bonyolultabb.  

Kora este, ahogy feküdtem hanyatt a kanapén, a lemenő nap a szivárvány millió megszámlalhatatlan színével világított át a könyvek közt szálló porszemeken. Az ember csupa porszem. A lemenő nap fényében a legszebb.