A nyara

Nem várt fordulatként a blogger, minden eddigi szokásával ellentétben, most azonnal ide jelentkezett be. Ezt jó jelnek veszem. Főleg, mert morogni fogok egy kicsit, és a morgás ugye tisztítja a lelket. Pláne ha nyilvános, mert akkor azt az olvassa el, aki akarja, és az se baj, ha senki, és lelkifurdalás sincs amiatt, hogy valakinek el kell viselnie a rosszkedvünket. 

Rosszkedv pedig van, és már a nyara is szar. Jó, ez itt nyilván nem York, csak egy istenhátamögötti kis elbaszott ország, ahol mindenki mindenhez is ért. Főleg a mindenhez ért. Ez itt a tízmillió, közösségi médián szakértő országa. 

Tudom, igazságtalan vagyok, mert 1. máshol sem sokkal jobb a helyzet (vö. USA), 2. valahol ugye mégis lehessen már véleményt nyílvánítani, 3. a karantén is tehet minderről. Messziről kellene közelíteni ehhez a problémához, és nem vagyok szakértő, szóval csak röviden mondom, mi a bajom. Elismerve, hogy a közösségi médiának elévülhetetlen eredményei vannak a kapcsolattartásban, a kultúra népszerűsítésében, az elveszett macskák és slusszkulcsok megtalálásában, az a véleményem, hogy valójában arra kellene használni, ami: online piactérként, maximum kulturális faliújságként, programfüzetként stb. Az ilyen felületek kevéssé alkalmasak fontos kérdések megvitatására, mert a többség a hely szellemének megfelelően vásári stílben nyilatkozik meg, és ha mégoly okos gondolatok is fogalmazódnak meg egy-egy posztban, a válaszok, szerintem legalábbis, nagyon gyakran átgondolatlanok, kinyilatkoztató, sommás jellegűek, a kommunikáció pedig, ha egyáltalán kialakul ilyesmi, felületes. 

De nem ez a felületesség zavar valójában, hanem az a tévhit, hogy ha leírtam, ha megmondtam, akkor tettem valamit. Pedig az esetek többségében, semmiféle cselekvésben nem valósul meg a szó, a vélemény, csak azt a  hamis látszatot kelti az emberben, hogy ő megtette, ami tőle állampolgárként elvárható. Pedig valójában nem tett semmit. Sőt. Az odamondások, a posztok valójában energiát vesznek el attól, ami valós társadalmi érdekérvényesítés lehetne.

Mert hogy működik a demokrácia? Ha valamit meg akarok változtatni, akkor kiírom a facebookra vagy a twitterre? Aligha. Ha meg akarom érteni, mi folyik a hazámban, Európában, a Közel-Keleten, Amerikában, akkor elolvasom, mit ír erről Géza bácsi, nyugdíjas készletkisöprő fűnyírás után? Nem. Az általam ideálisnak elgondolt demokrácia úgy működne, hogy az egyén és a közösség érdekei összehangolódnak az egyén valós társadalmi felelősségvállalásának és a közösség jóléti elképzelésének mentén. 

Ezt az egészet most két dolog miatt hoztam szóba. Az egyik az, hogy nagyon hiányzoznak a külpolitikai elemzők, és nagyon hiányoznak a higgadt, pártsemleges szakértők, nem csak politikai, hanem egyáltalán bármilyen témában. Szeretnék elemzéseket olvasni, szeretném megvitatni a világ dolgait a barátaimmal, szeretnék okos emberek véleményéről beszélgetni azokkal, akiket szintén foglalkoztatnak bizonyos dolgok. A másik ok, hogy ehhez újságokra, tisztességes lapokra, felkészült újságírókra van szükség, nem felesleges klumpa- meg bugyireklámokra. 

Szerintem baj, hogy rengeteg időt töltünk görgetéssel, és baj, hogy még azt a szűkös médiakínálatot is tovább vágja a rezsim, ami egyelőre van/volt. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de újságokra vágyom, elemző cikkekre, szakemberek véleményére, igazi betűkre. Ilyesmiben kellene gondolkodni. 

Nem mondom, hogy utálom a közösségi médiát, vagy épp konkrétan a facebookot, mert van haszna, de hogy valójában inkább árt, mint használ a társadalomnak, abban szinte biztos vagyok. És nem, ettől nem vagyunk modernek, sőt. Tessék szépen megnézni a fiatalok fiókjait. Hátha leesik, hogy az élet a képernyőkön túl van.