Árnyék

Milyen szép, ha néha nem történik semmi. Mostanában, amikor szinte minden nagyszabású, ami körülöttünk zajlik a világban, a magunk fölé kifeszített nyugalom erős vászna az egyetlen, ami megvéd minket a történelmi idők viharától. Kell az árnyék, kell valami, ami a nyakunkba pergő hamut, a kegyetlen hőséget vagy a felülről ömlő, dühös vizet távol tartja. 

A vászon persze nem tökéletes védelem, olykor beázik, máskor lyukat mar rajta a bizonytalanság, de még így is, újra és újra megfoltozva is, ez a legjobb megoldás. Foltozgatom én is a szép, hófehér vásznat, és bár nem mindig sikerül jól a javítás, meg néha fel is húzom magam a saját ügyetlenségemen, azért az elmúlt hét végeredményben árnyékban telt: alig-alig zavartak bele a külvilág nagy történései a mindennapjaimba. 

Volt azért egy kis küzdelem is, meg kellett harcolnom valakivel, aki indokolatlan tért akart volna nyerni az életemben, de végül ez is sikerült. Lassan megtanulom: a hirtelen döntések helyett érdemes kivárni, átgondolni a dolgokat, így sokkal kevesebbet ártok magamnak. Ez is jó hír.

Persze azt most rögtön hozzá kell tennem, hogy ez az egész nyugalomépítkezés reménytelen vállakozás volna BH és a barátaim nélkül. A héten voltunk egy csodaszép nemzeti parkban (Papuk), ahol TSB-vel és M-mel túráztunk egy jót a zöld világban. Vízesések, erdő, madarak, ezer lépcső, boldog, pepecselő fotózás: semmi, ami a valóság zord vonatkozásaira emlékeztetne. Aztán másnap egy minden porcikámat ellazító masszás, séta és beszélgetés BH-val, tegnap pedig beszélgetések, kellemes kávézók teraszai, este pedig kollegiális fröccs- és vacsoravendégség két nővel és egy kutyával. A hőség ellenére csupa stresszmentes, boldog óra. 

Bár ezen a héten nem sok érdemi dolgot csináltam, a mai napot még feltétlenül a semmittevésnek ajándékozom. Háztartásilag volna mit tenni, de inkább olvasok, és nézegetem a magam fölé kifeszített vásznon játszadozó árnyékokat. Úgy látszik, rákaptam a dolce far niente ízére.