Helyek

Kilencvennyolc éve ezen a napon született Reisz Mária, négy éve ezen a napon halt meg Esterházy Péter. A két esemény halvány metszéspontjában én állok: az unoka, meg a kedves olvasó. Egyébként személyesen nagyjából ugyanaz a viszony fűz mindkettőjükhöz, a távoli szeretet. 

A fizikai közelséget se a nagyanyám, se az író esetében nem tapasztaltam meg, utóbbi esetben legalábbis érthető módon. Mondjuk a nagyanyám esetében a szellemi közelséget sem, amivel akár mondhatnám azt is, hogy az író bizonyos szempontból nekem közelebb volt, mint a nagyanyám. Persze a szeretet nem a vérségi kötelékeken múlik, a szeretet a szereteten múlik. Szándék, így mondom. Nem véletlen, nem automatikus, nem passzív. Amit csinálunk az a szeretet vagy a szeretetlenség. Csináljuk inkább a szeretetet. (Ez persze most olyan EP-s, de nem baj.) 

A csinálással kapcsolatban egyébként vegyesek a tapasztalataim. A magam csinálásával kapcsolatban is, de legalább törekszem. Néha a törekvés a maximum, amit lehet. Adriene is mindig ezt mondja, az adott pózban nem azt kell nézni, olyan-e látványra, hanem hogy a szándék, a törekvés az-e. Mert nem a kívül, hanem a belül a fontos.

Más. Ma meghalt egy nagyszerű ember. Maga csinálta az életét, és maga csinálta a halálát is, ha igaz. Bár egy kis közösségért dolgozott, ő mindnyájunknak nagyon nagy veszteség. Közben azt is olvastam, hogy lemondott a PDSZ elnöke, mert elege lett. Nagy baj, hogy nincs ebben az országban normális érdekképviselet, de még nagyobb baj, hogy nem is tűnik ez fontosnak sokak számára. A két hír ott ér össze, hogy sokkal többet kellene törődnünk egymással, és sokkal szorosabban összetartó közösségekre volna szükség. Ez fontos törekvés kellene legyen, mert az ember, ha magára marad, könnyen eltiporható. Jó volna nem magunkra maradni. 

Más nincs. Azon merengek, hogyan lehetne ez a világ jobb hely.